Kezdőoldal | erecske@gmail.com

Ezek az én gondolataim. Vitatkozni persze lehet.

Megosztani pedig ér! 🙂

10-18 Erecske szerelmei

1. rész

10 éves koromban két jelentős esemény is történt. Az egyik szomorú, mert meghalt az egyik osztálytársam, a másik meg inkább csak kiakasztó. Ez utóbbiról szeretnék kicsit bővebben mesélni.

Arra emlékszem, hogy egyszercsak szerelmes voltam. Úgy semmi különös előzménye nem volt, és nem is emlékszem semmiféle kiváltó eseményre, hanem egyszercsak már így voltam. Precedense sem volt, azaz először történt velem ilyesmi. Ennél korábban csak verekedtem a fiúkkal, főleg, ha csúfoltak. Egyébként Apukám tanított meg verekedni, hogy meg tudjam magam védeni. 😏

Lehet amúgy, hogy egyszerűen csak már valóra akartam váltani, amiket a mesékben olvastam… igen-igen, még negyedikben is olvastam meséket. Igazából 7 éves koromtól be voltam iratkozva a monori gyerekkönyvtárba, és kivettem az összes vastag mesegyűjteményt, meg amit csak találtam. Apámtól kaptam is az ívet, hogy miért nem ifjúsági regényeket olvasok. Hát mert azok még nem érdekeltek. (Belenéztem a pöttyös könyvekbe, de hót uncsik voltak.)

Szóval a mesékben vannak ugye királyfik, meg királylányok, meg boldoganéltekmígmegnemhaltak. Az én kiszemelt királyfim az egyik barátnőm, R bátyja volt (nem írok neveket, mert mindegyikük ismerősöm itt a Facsén 😃 ) Szóval a célpontot N-nek hívták és 8.-ba járt a mi sulinkba. Magas, vékony srác volt, göndör barna hajjal, nagy orral és valami egészen fura arccal. Nem volt csúnya, viszont igencsak érdekes, és nekem nagyon tetszett. Nagy, ruganyos léptekkel járt, messziről megismertem. Néha odajött R-hez valamit megdumálni, tudod családi ezmegaz, és olyankor mindig megcsodálhattam. Persze csak úgy nem feltűnően. És hát mivel én néha átmentem hozzájuk Gazdáljodjokosanozni R-el, ezért előfordult, hogy összefutottunk ott is. De ő mindig pillanatok alatt eltűnt valahová.

Nos, elkövettem azt a hibát, hogy elmeséltem R-nek, hogy tetszik nekem a bátyja. Ezen egyébként meglehetősen bunkó módon, egy jóízűt nevetett. Mert hogy pont a bátyja, nemár… Aztán szerencsére ejtettük a témát.

Viszont amikor legközelebb mentem hozzájuk és becsöngettem az ajtónál (panelban laktak), akkor hallottam, hogy N, miután meglátta a kukucskálón át, hogy én vagyok az, káromkodva elhúzott az ajtótól és nem engedett be. Na egyből rájöttem, hogy honnan fúj a szél. Kissé ki is akadtam. Amikor végül R ajtót nyitott számonkértem, hogy mi a csudáért mondta el a tesójának. Erre ő tiltakozott, hogy ő bizony nem mondott semmit. Ühüm, akkor meg honnan tudhatta meg?
Mindenesetre azt egyből levettem a történésekből, hogy nem igazán volt kölcsönös a dolog. Innentől kezdve még nagyobb ívben került, aztán meg el is ballagott a suliból. Úgyhogy következő évben új célpontot kellett találni… közben belejöttem, na! 😃

Megjegyzés a fotóhoz: Az istennek se találtam magamról használhatóbb képet abból az időből, úgyhogy csak ez a majdnem 18 karikás van. 😂 1988, Balaton.

2. rész

Találtam is egyet. Egyszer ott ment el a házunk előtt, az úttest túloldalán, és egy nagy fekete táskát cipelt a vállán hátra dobva. Premier plánba végignézhettem, ahogy elmasírozik a suliba. Kissé karika lábai voltak (tudod, mint a cowboyoknak). Világos barna haja és közepesen jóképű fizimiskája volt, egy enyhén kampós orral. Később kiderítettem, hogy K-nak hívják, a szomszéd utcában lakik és persze ő is nyolcadikos, de ő már csak három évvel volt idősebb, mivel közben én is öregedtem egy évet, 11 voltam. 🙂 Onnantól fogva próbáltam meglesni a suliban és az ablakomból is, de mint kiderült, mindig a másik, párhuzamos utcán jár. A múltkori kivételes, és úgy tűnik, egyszeri eset volt.

Nade nem adom én fel olyan könnyen. Azt is megtudtam, hogy van egy húga. Nálam valamivel fiatalabb, pici, de aranyos lány volt. Kisnövésű volt az egész család, de ő még azon belül is kicsi volt szerintem. Szóval nem minden hátsó szándék nélkül összehaverkodtam vele, és meghívattam magam hozzájuk, hogy hátha összefutok ott K-val. 😀 Sajna nem volt szerencsém, pont nem volt otthon.

Maradt a távolból figyelés. Ezúttal a célszemély a világon semmit sem sejtett az egészből (a húgának sem mondtam el, tanultam a múltkoriból). Azonban arról sem volt tudomása, hogy én is a világon vagyok. Dehát a reménytelen, sóvárgó szerelem az igazi, hát nem? 😀 Ja nem. Mindenesetre egy évig kitartott. Aztán ő is elhúzott, elballagott, és célpont nélkül maradtam. Viszont ekkor jöttek az igazi izgalmak…

3. rész

Már majdnem 12 éves voltam, és a szüleim elvittek Siófokra egy SZOT üdülőbe szilveszterezni (A SZOT a Szakszervezetek Országos Tanácsának rövidítése, ami a szocializmusban működött). Nagyon jó kis sok emeletes szálloda volt lifttel meg padlószőnyegezett folyosókkal. Anyukám munkatársai is ott voltak családostul az épület különböző szobáiban. Ez egy több napos telelés volt disznóvágással, meg szilveszteri bulival. Az előbbi nekünk Anyuékkal nem volt nagy truváj (értsd nem volt nagy durranás), mivel minden december elején mi is vágtunk otthon, Monoron. Amúgy rendkívül vicces volt, ahogy a kényes pesti népeknek előadták a procedúra zanzásított változatát. Csak semmi vér, visítás, meg kosz… 😀

Az üdülő első emeletén volt egy nagyobb bár/diszkó, az előterében meg játékterem pingponggal és rex asztalokkal. A többi gyerekkel, meg néhány másik vendéggel rendszeresen forgóztunk (amikor sokan pingpongoznak egyszerre úgy, hogy körbe körbe mennek és mindig más üti vissza másnak a labdát). Egész jól ment. 10-ből csak kb. hétszer bénáztam el. 😏

Egyszercsak felbukkant a területen egy jóképű srác. Magas volt, kicsit hosszabb szőkésbarna hajjal, és ha jól emlékszem zöld szemei voltak. Célpont megtalálva, instant megfigyelőrendszer beizzít. Valahogy gyakran volt dolgom az első emeleten… reméltem, hogy többször is összefutunk majd. Ő persze levegőnek nézett – nem is csodálkoztam. Eddigre már tisztában voltam vele, hogy az igazán helyes fiúk szeme nem pont rajtam fog megakadni, hiszen annyi szép lány van, én meg legjobb esetben is csak középszerű voltam.

Aztán elérkezett a szilveszteri vacsora a földszinti étteremben élő zenével, és természetesen disznótorossal. Ettem valamicskét, aztán húztam fel az elsőre. A felnőttek már amúgy is felöntöttek kicsit a garatra, semmi kedvem nem volt velük jópofizni. A bárt berendezték bulira. Egy nagy diszkógömb függött a mennyezetről – tudod, az a sok pici tükrös. A terem egy részében asztalok voltak székekkel, és volt egy táncparkett egy nagy kazettás magnóval a földön, amiből szólt a zene. Eléggé üres volt még az egész, csak néhányan üldögéltek az asztaloknál, ezért én leültem az ajtóhoz közel, a fal mentén kirakott székek egyikére. Ki voltam ám csípve.

Egy fekete műbőr miniszoknya volt rajtam, ami még kicsit nagy volt, leért majdnem a térdemig, és egy hosszú ujjú, karcsúsított szabású, hímzett fehér vászon blúz. Szóval ott ücsörögtem, hallgattam a zenét és néztem ki a fejemből, amikor egyszercsak arra eszméltem, hogy előttem áll a Célpont és hozzám, ismétlem HOZZÁM! beszél…

4. rész

Azt kérdezte, van-e kedvem odaülni az asztalukhoz, ahol anyukája és a nővére is ülnek. Hát hogy a francba ne lett volna kedvem! Lehetetlen, hogy ekkora mázlim legyen. – gondoltam. Azért sikerült elég magabiztosan és talpraesetten viselkedni, mintha mindennapos dolog lenne, hogy bájcseverészek frissen megismert fiúim családjával… és Vele.

A-nak hívták és 15 éves volt. Épp megfelelő! Jó fejnek tűnt, és tényleg nem értettem, hogy miért pont engem hívott oda, miközben korábban észre sem vett. Vagy ki tudja, lehet, hogy már előző napokban is látott, csak ő is ugyanolyan ügyes a titkos megfigyelésben, mint én. 😏

Aztán egyszer csak megkérdezte, hogy táncolunk-e. Azt hittem, sosem jut eszébe… 😁 azért persze dobogó szívvel mentem a táncparkettre vele. És mi szólalt meg egyszercsak a magnóból? Egy lassú szám, Phil Collins: Another day in paradise. Hát erre ugyebár csak lassúzni lehet, úgyhogy felvettük a pózt, – azt a verziót, amikor még nincsenek a párok összeborulva – és elkezdtünk billegni. Iszonyat nagy lánynak éreztem magam!

Arra nem emlékszem, hogy másra is táncoltunk-e, valószínűleg igen, de mivel a szervezőknek nem túl sok kazettája volt, így egy idő után megin Phil énekelt, és mi ismét lassúztunk, mostmár sokkal magabiztosabban. A többi időben meg ücsörögtünk az asztalnál, üdítőt ittunk és beszélgettünk családilag.

Valamikor hajnal felé köszöntünk el egymástól. Aztán reggel, amikor végigsöpört a hír a szállón, hogy felnyomták a kocsikat a parkolóban és kilopkodták az autórádiókat, akkor ismét találkoztunk. (A miénknek csak betörték a pillangó ablakát, de a rádió be volt csavarozva hátul, és nem bírták kiszedni. Így csak szimplán megfagytunk másnap a hazafelé úton. 🥶)

Röviden beszélgettünk még, aztán indultak haza, úgyhogy A elkérte a címem, és megígérte, hogy írni fog. Boldog voltam. De ez az új év tartogatott még némi meglepetést…

5. rész

Még ugyanazon a nyáron Jugoszláviába mentünk nyaralni a szüleimmel. A Zagori kemping egy korábban jól bevált hely volt, bár én nem nagyon emlékeztem rá. Egy domboldalban voltak a sátorhelyek, és a tengerpart ki volt építve, azaz beton strand volt. A távolabbi sziklákat elnézve, valószínűleg ez volt az egyetlen turistabarát megoldás. Valahol a túlsó szélén, egy szikla mögött volt egy kavicsos öböl is, ahol szintén be lehetett menni a vízbe, de lábbeli nélkül meg sem lehetett közelíteni. Legalábbis az én kényes talpam nem bírta. 🙂 De ha már kiépítés, akkor egy kétszintes épület sem hiányozhatott a partról a népek szórakoztatására. A felső szinten étterem, alatta dizsi volt.

Volt egy nagy csúszda is, amit – ha jól emlékszem – , csak egyszer próbáltam ki, mert durván meredek volt. Valahogy nem jött be a becsapódás a vízbe és az elmerülés, miközben szemem, fülem és minden más is tele lett sós vízzel. Arra viszont büszke voltam, hogy el tudtam úszni a bójáig meg vissza. Nagyon más opció nem is volt, mert egy víz alatti padkát leszámítva, ami tele volt kagylókkal, csúszós moszatokkal és néha tengeri sünökkel is, egyből mély volt a tenger. Anyukám nem tudott úszni, így ő ezen a padkán álldogált egy gumi cipőben, és csak élvezte a hullámokat. Apukám viszont jóval a bóján túlra is elúszott napjában többször is.

Mindig ezt csinálta, amikor nyaraltunk, szóval nekem is fel kellett kötnöm a fürdőbugyit, ha lépést akartam vele tartani.

Egész kiskorom óta az volt a szokásom, amikor kempingben voltunk, hogy egyedül kószáltam a kerítésen belül. Anyuék soha nem aggódtak, mert egyrészt biztonságosnak ítélték a terepet, másrészt tudták, hogy elég tökös kiscsaj vagyok, nem fogok bajba kerülni. Az meg egyáltalán nem volt szokatlan, hogy egész nyaralás alatt egyedül vagyok, kb 5 éves korom óta nem voltam barátkozós fajta.

Szóval a vacsi után itt is mindig nekiindultam, és egyenesen lementem a partra, ahol nagy élet volt. Szólt a zene (kétféle is) és az egyik teraszos részen kint ült egy portré rajzoló, aki pasztell krétával dolgozott, és nagyon ügyes, élethű képeket készített. Rendszeresen ott álldogáltam mögötte, és lestem el a fogásokat, pl. azt, hogy hogyan lehet élethűvé tenni a rajzolt szemet. Ezzel később be is tudtam gyűjteni egy rakás csodálatot.

Így teltek a napok, amikor is egyik délelőtt strandolás közben felmentem a sátorhoz megnézni, hogy Anyu mikor jön már, és mire együtt leértünk a partra, Apukám már egy magyar családdal beszélgetett, akik akkor érkeztek. És bizony nekik volt egy helyes fiuk … 🤭

6. rész

Miután bemutatkoztunk és kezet ráztunk mindenkivel (a sráccal is), én elhúztam be a vízbe. Ő meg utánam. Amikor kijöttem a zuhanyzókhoz, oda is követett. Odajött, és megkérdezte, kipróbálom-e a csúszdát. Nocsak, tetszem neki? Hogy lehet az? 😀

Sándornak hívták, 16 éves volt, és Újfehértón laktak. (224 km-re tőlünk, megnéztem térképen). Picit tájszólással beszélt, de cuki volt.

Három estén át is együtt sétáltunk a kempingben mindenfelé össze-vissza, lementünk a partra, megnéztük közelebbről a dizsit. Egyik alkalommal, amikor leültünk mellette, beszélgettünk, de egyszercsak csend lett, és ő hosszasan nézett rám. Szemezni próbált, de persze én nem bírtam. Aztán elütötte egy poénnal az egészet, és nevetés lett belőle. Emlékszem a zenére, ami kiszűrődött a dizsiből, mert nagyon tetszett: The Beach Boys: Kokomo (most megnéztem a YouTube-on, és Tom Cruise Cocktail c. filmjéből vannak bejátszások a klipben, csaxólok 😏 ). Persze be sosem mentünk, főleg amiatt, mert én nem mertem.

Ez alatt a néhány nap alatt kétszer is hozzámért! Egyszer, amikor esti séta közben egy bezárt butiknál álltunk meg valahol a kemping közepén, és rátette a kezét a kezemre, amivel a párkánynak támaszkodtam. Én persze elhúztam, mert lövésem se volt, hogy hogy kezeljem a helyzetet. Egyszer pedig hecceltem valamivel, és amikor utánam futott és utolért, akkor átfogta a két karom. Abból sikerült nevetéssel kicsúszni.

Utólag már nagyon bántam, hogy ennyire kérettem magam, de nagyon új volt a helyzet, hogy fél éven belül a második fiút érdeklem. Ráadásul még nem olvastam szerelmes regényeket, amik támpontot adhattak volna, hogy ilyenkor mi is a teendő, és főleg mit kell akkor csinálni, ha valami komolyabb is történik. Mert például egyszer arról mesélt, hogy régebben egy barátnőjével csókolóztak és a végén vissza kellett kérnie a rágóját. Ez persze poén volt, de gondolom, nem véletlenül hozta szóba. Nekem még egy kicsit idegen volt az ilyen móka.

Borzasztó rövid volt az idő, és indulnunk kellett haza. Aznap reggel leszaladtam hozzájuk elköszönni, láttam, hogy nagyon szomorú. Némi vívódás után a kezébe nyomtam egy darabka papírt a címemmel, hogy írjon, ha akar. Persze sosem írt.

A szilveszterkor megismert srác leveleiből, amiket most megtaláltam, viszont egy több éven átívelő fura csiki-csuki játékot találtam. Mindenesetre ezt ki kell gubancolnom, mielőtt folytatom a sztorit, szóval most lesz egy kis szünet…

7. rész

Három kupacba válogattam szét a leveleket, és a tartalmuk alapján megpróbáltam időrendi sorrendbe is tenni. Dátumot ugyanis nem mindig találtam rajtuk, és a postai bélyegző is teljesen olvashatatlanná vált.

Úgy fest, hogy az elsőnek ítélt levelet valamikor később miszlikbe téptem és aztán újra összeragasztottam. Ebből azért sejthető, hogy nem volt mindig minden sima. 😃

Na menjünk sorban. Tehát 1989/90 szilveszterén találkoztunk először Siófokon. Ott csak beszélgettünk és lassúztunk, más nem történt. Aztán eltelt jónéhány hónap, mire megírta az első levelét, – azt, amelyik elszenvedte a frankensteini műtétet – egész pontosan 1990. június 14-én (ezen volt dátum). Ez egy szivecskés amerikai zászlós levélpapírra íródott, és ebben mentegetőzik, hogy miért írt ilyen sokára, valamint a levél 50%-a a kutyájának fülgyulladását taglalja. És úgy írta alá, hogy “barátod”. Hát ez egész biztosan nem szerelmes levél.

A következő ugyanolyan levélpapíros, ám teljesen ép levél (dátum nélkül) tanúsága szerint lett egy levél elküldve nekem, amit nem kaptam meg. Megemlíti, hogy jó lenne találkozni.

És valamikor ennek a környékén tényleg találkoztunk egyszer. Mivel ő Budán lakott én meg Monoron, ezért talán Kispesten találkoztunk az állomáson. Nehogy azt hidd, hogy emlékszem rá. Ő említi egy jóval későbbi levélben, hogy milyen jó volt a Margitszigeten, a Várban, meg a Vidámparkban. Ezekszerint ezeken a helyeken jártunk. Na arra viszont emlékszem, hogy séta közben megállt egy virágárusnál és vett nekem egy szál szegfűt. Ezzel semmi gond nincs, csak ő azt hitte, hogy rózsát vett. 😃

Ezután nagyobb szünet következett, és a legközelebbi levél már a következő év első felében érkezett (1991-ben). Ebben azt írta, hogy sokat álmodott velem, de aztán egyre kevesebbet, és hogy hét különböző lánnyal is járt azóta, akikből hatan budapestiek voltak – némi burkolt hibáztatással, hogy velem csak levelezni lehet. De most nem jár senkivel és írjam meg, mennyit változtam, mert már elképzelni sem tud. Küldjek egész alakos képet, meg minden. Ha jól emlékszem egy hangyányit kiakadtam ezen a levélen. Nem is válaszoltam.

A logikai sorban következő levélben azt írja, hogy már két levelére sem válaszoltam – még csodálkozik? Bocsánatot kér az elsőért, amiben a sok lányról írt, “nem voltam észnél” – mondja. Hát valóban. Meg azt is írja, hogy mindig én járok az eszében, és úgy hiszi, belémszeretett (hiszi a piszi, nem is találkoztunk egy éve).

Egy újabb bocsánatkérő levélből kiderül, hogy az a 7 lány nem is volt úgy igaz, és sokadjára kéri, hogy égessem el azt a levelet. Itt viszont azt is el kezdi magyarázni, hogy amikor azt írta, hogy “szeretlek”, akkor ő nem úgy gondolta. Mivan??? Ezt írta: “talán úgy lehetne jellemezni a legjobban, hogy nagyon szimpatikus vagy nekem, és ettől a kapcsolattól többet várok”, majd felidézi az előző évi randinkat és szeretne újra találkozni. Ezen a pasin kicsit nehezen tudtam eligazodni. Mindegyik levél ‘91 májusában kelt, és nem találtam nyomát annak, hogy abban az évben találkoztunk volna. Ja volt még itt egy Dísztávirat, amit szülinapomra küldött (rózsás), azon sincs dátum, de ide illik logikusan.

‘92 viszont jóval mozgalmasabb volt, 5db levéllel, és néhányhoz megvan a piszkozatom is, amit válaszként írtam. Azt hiszem itt kezd a sztori kicsit szappanoperásba csusszanni…

8. rész

Az első, sima szürke papíros levél 92-ben egy tapogatózó, ‘emlékszel-e rám, legyünk barátok’ típusú levél. Elismeri, hogy ő nem írt egy idő után, most viszont szeretne levelezni és néha találkozni is. Ehhez megvan a piszkozat-válaszom. A barátságos megközelítést választottam, azaz kapott még egy esélyt. Ezután semleges önéletrajz csere-bere történt.

Majd érkezett a sorban egy szerelmesdonaldkacsás levélpapír, randikéréssel és egy lehetséges fényképcsere felvetésével. Szóval újabb kör. A következő levél is még a randiszervezéssel foglalkozik (postai levélváltásban kicsit nehézkes időpontot egyeztetni).

Az első randira nem jött el. Én felutaztam Pestre és vártam rá nem kevés időt. Aztán egy fülkéből felhívtam a lakásukat, és ő vette fel a telefont. Valamit kamuzott, hogy ő Kispestre ment (én meg talán a Nyugatiban vártam asszem). De ez erősen sántított, mert Kispestről nem érhetett olyan gyorsan haza, hogy még a telefont is fel tudja venni, csak ha megtanult repülni. Azért úgy tettem, mintha elhinném, mert kíváncsi voltam, mi sül ki ebből.

A következő randi viszont összejött. Gyanítom, hogy nem tettem el a kellemes emlékek feliratú fiókba, mert most sehol sem találom a részleteit. Csak arra emlékszem, hogy búcsúzáskor kaptam egy nyálas csókot… akarom mondani nyelveset. Próbáltam hozzá jó képet vágni, mintha egyébként ez számomra egy teljesen megszokott dolog lenne. Az igazság az, hogy ez életem első csókja volt, és nem pont így képzeltem. Mondjuk, hogy nem volt ideális, pláne, hogy a vonatom is éppen megérkezett. Összességében ez a randi nekem nagyon nem volt pozitív. De elképzelhető, hogy neki sem, ugyanis hamarosan érkezett tőle egy levél, az utolsó, amin kívülről, a borítékon egy felirat erre figyelmeztet: “Ehhez a levélhez ne fűzz reményeket”.

Egy A4-es, budapest címeres levélpapír azt taglalja, hogy miután először írt nekem (ebben az évben), visszajött egy korábbi barátnője, Andrea, és úgy tűnik, nem tudta őt elfelejteni. Nem akarja, hogy nekem később még nehezebb legyen, ezért most szakít. És bocs, hogy letámadott az állomáson, de azt hitte, hogy már szabad. Ezzel már megint kiakasztott.
Meg is találtam a kissé vitriolos hangvételű válaszom, amivel elküldtem melegebb éghajlatra.

Bár több levélváltás nem volt köztünk, egyszer még, évekkel később beszéltünk…

9. rész

Közben gimis lettem, és jött a pubertás kor legszörnyűbb verziója számomra. Vállalhatatlan fotók készültek rólam (mert vállalhatatlanul néztem ki), és emlékszem, hogy megközelítettem anyukám ruhaméretét, ami elég kínos volt.

Viszont ebben az időszakban naplót vezettem, így dokumentálva van mindenféle kilógó, kipottyanó melléklettel együtt, hogy hogyan is teltek a napjaim. A pasitaszító külsőm eléggé megnehezítette még azt is, hogy távolról csodáljak meg fiúkat, mert azért az ilyen plátói kapcsolatokban is ott szokott lenni a reménysugár, hogy “hátha észrevesz”. És hát nem éreztem magam értékelhető célpontnak. Így egy egészen fura módját találtam meg az ilyen irányú késztetéseim kiélésének.

Volt ugyanis néhány friss végzős tanárunk, akik nem voltak sokkal idősebbek nálunk. Köztük egy töritanár, aki – mostani szemmel egyáltalán nem látom jóképűnek – de akkor felkeltette az érdeklődésem. Persze a pozíciójából kifolyólag teljes mértékben “érinthetetlen” volt, ily módon biztonságos volt szövögetni mindenféle titkos érzelmet az irányába.

Minden karácsony előtt kihúztuk egymást az osztályban és 2-3 hétig őrangyalosat játszottunk a kihúzott személlyel, persze úgy, hogy ő ne jöjjön rá, ki az őrangyal. Ez kis meglepetéseket, üzeneteket, “szerencsés történéseket” jelentett, amihez persze be kellett szervezni 1-2 segítőt is, akik így megtudhatták a titkot. Nagyon megtetszett nekem ez a rendszer, és adott is egy jó ötletet karácsony után, januárban. Elkezdtem őrangyalt játszani az egész osztállyal. Azaz én voltam a titkos jótevő, aki időnként mindenféle meglepetéseket szerez mindig másnak. Összesen négy beavatott tudta, hogy én vagyok az, a többiek az osztályfőnökre gyanakodtak. 🙂

Ezt azért is meséltem el, mert ebből okoskodtam ki az új rajongói üzemmódomat is. Azaz elkezdtem névtelen leveleket írni a kiszemelt töri tanárnak. Elmagyaráztam neki, hogy én most őrangyal vagyok, és ne is próbálja kideríteni a személyazonosságomat. Próbáltam vigyázni arra, hogy még így se áruljam el, hogy tetszik nekem, de sajna néhány levélváltás után (amit a portás néni bevonásával intéztem), azt írta, hogy kiszolgáltatottnak érzi magát amiatt, hogy nem tudhatja, ki vagyok, és inkább fejezzük be.

Hát ez némileg kínosan alakult, úgyhogy váltani kellett. Célpontot. Találtam magamnak egy másik tanárt, aki nem tanított minket. És nem is volt annyira fiatal, de nekem nagyon tetszett, mert kék szemei voltak. Nagy szoknyapecér hírében állt, és állítólag összejött egy előző évben értettségizett lánnyal. Hm. Ennek zavarnia kellett volna engem. Ehelyett őt is elkezdtem névtelen levelekkel piszkálni 😀

10. rész

Kiderült, hogy egy laza, jó fej fickó. Annyira jól kezelte a névtelen levelem, hogy végül úgy döntöttem, leleplezem magam. Mivel nem tanított, ezért nem volt akkora a kockázat, és természetesen itt sem adtam jelét semmiféle extra vonzalomnak. Ez már különben közel volt a tanév végéhez.

Ezt írtam a naplómba ‘95. május 6-án:
“Melegszik a helyzet, mégpedig rohamosan. S.G. meg akarta tudni, hogy ki vagyok, és én már megírtam neki a nevem… szünetben lementem a portára, és Ő pont akkor ment ki. Megkapta – a szemem előtt – a második levelem (ebben volt a nevem), miközben én igyekeztem minél közömbösebb képet vágni. Jaj, mindjárt meghalok. Csak azt tudnám, hogy mit mondok majd neki! Segítség! Ha rágondolok, kifut minden erő a testemből és vér tolul az arcomba.”

Annyira felspanoltam magam, hogy a portásnéni segítségével szereztem róla egy tablóképet is (megrendeltük a fotóstól… 😃) Még most is megvan a kép a napló mellékleteként. Jóképű, na! Megvettem a könyvét is, ugyanis angol tanár volt, és írt egy nyelvkönyvféleséget.

Sőt még verseket is írtam hozzá. Ez az egyik:

“Gondolatom vissza-visszatérő
színe lettél,
mióta ama röpke reggel
egy pillantást rám vetettél.
Mondják, hogy a szem a lélek
tiszta megmondója,
a tiéd az azúr kék ég
fényének hordozója.
A szívem egyik fele bár
int, és védne óvna,
s lenne is haszna, ha
a másik el nem veszett volna.”

Június 6-án viszont már azt írtam, hogy kiábrándultam belőle. Azt is elárulom, hogy miért.

Összefutottunk a folyosón, azaz TALÁLKOZTUNK! Rohanásban volt, azt mondta, majd kb. 10 év múlva ér rá találkozni és beszélgetni, de egyébként már csak 5 évig fog élni. Meggyőződése volt, hogy csak 47 éves koráig él, ami persze nem jött be, mert pont ma megtaláltam őt a facebookon. (Jól megöregedett. 😏) Ja meg közelről egyáltalán nem is nézett ki olyan jól, mint messziről, pláne mint a képen. Dohányzott is, szóval gyorsan lekerült a palettáról. Meghát azzal, hogy már, tudta, ki vagyok, semmi izgi nem volt benne. Közben jött a nyári szünet, és így nem volt feltűnő, hogy abbahagytam a nyomulást. És június 7-én feltűnt egy újabb célpont, ezúttal korombéli… 😁

11. rész

Félixnek hívták. Egyidősek voltunk, de ő sokkal komolyabb volt. A kőbányai rendőrkapitányságnak segített, azt sosem mondta, hogy pontosan mi volt a munkája, de saját személyhívója is volt. Úgy találkoztunk, hogy ő is néha bejárt a suli portára dumálni, én meg szinte ott laktam, annyit ücsörögtem bent.
‘95. június 7.-én írtam, hogy ismét összefutottunk a portán, és korábban már kétszer találkoztunk ott, de mindig csak csipkelődtünk egymással. Rózsika néni, a portás meg jól szórakozott rajta. 🙂 De ezen a napon történt egy hangyányi változás.

Épp el akartam indulni vissza Anyukám munkahelyére, ami néhány villamosmegállónyira volt, és ahol épp az ő szülinapját ünnepeltük, én csak ellógtam egy kicsit. Ő pedig azt mondta, hogy ne menjek még. Hát maradtam. Ha egy kék szemű, titokzatos fiú arra kér, hogy maradjak, akkor ki vagyok én, hogy ezzel ellenkezzek. 😃

Beszélgettünk, megpróbáltam lerajzolni, miközben engem nézett, aztán elkísért az állomásra. Séta közben komolyabb dolgok is szóbakerültek, de mindegy is volt, én már elvesztem. Ne tudd meg, mit össze ábrándoztam róla, amikor épp nem találkoztunk.

13-án is a portán beszélgettünk, Rózsika néni épp valami lelombozó dologról mesélt, amikor Félix egyszercsak felállt, felém nyújtotta a kezét és azt mondta: “Gyere!”
A szokásos gyávaságom miatt nem fogtam meg a kezét, csak visszakérdeztem, hogy hová. Azt válaszolta, hogy csak ide a közelbe. Amikor kiértünk, azt mondta, meg akar hívni valamire, és mivel én nem ittam se alkoholt, se kávét, ezért egy cukrászdába mentünk. Én egy francia krémest ettem, az egyik kedvencem, ő pedig egy kávét ivott, miközben mesélt magáról, aztán sétáltunk nagyon sokáig. Nem történt semmi más, pedig én már nagyon szerettem volna.

17 éves múltam és nem jártam még senkivel, csak egy halom ilyen-olyan kudarcba fulladt próbálkozásom meg plátói szerelmem volt. Nekem viszont kellett egy igazi kapcsolat, egy megfogható, igazi pasi, aki a megfelelő óvatossággal szövögeti egy igazi kapcsolat fonalát, és aki végre szeret is. Persze melyik tinilány nem álmodozik erről? Abban biztos voltam, hogy érdeklem, tán tetszem is neki, ezért nagyon erősen bíztam benne, hogy ebből lesz végre valami. Simán bele tudtam szeretni bárkibe egy perc alatt, szóval rajtam nem annyira múlt a dolog.

Közben zajlott az élet, jártam vezetni tanulni, és ő is épp a KRESZ vizsgájára készült, így ez is közös téma volt. De valahogy nagyon ritkán tudtunk találkozni. Ő mindig rohant és nem tudott ott lenni megbeszélt találkozókon sem. Egyszer összefutottunk a rutinpályán, ahol ő is tanult vezetni, de azt éreztem, hogy elvesztettem a lelkesedésem felé. Aztán mentünk nyaralni Anyuékkal, és teljesen elhalt ez a mármajdnemkapcsolat, ami az ígéretes kezdet ellenére sosem jutott túl az álmodozáson.

Közben otthon lett egy kutyám, pontosabban egy kóbor kutyát, ami a kapunk előtt ücsörgött befogadtunk. Valamilyen pumi jellegű, bozontos fekete szőrű és erősen bolhás jószág volt. Megfürdettem, és onnantól kezdve esténként elvittem sétálni. Az egyik ilyen séta közben, a sarkunkon lévő pizzéria hátsó ajtajánál nem fogod kitalálni, kibe botlottam.

A 6 évvel ezelőtti, cowboylábú, második plátói szerelmembe…

Kép: ezt a rajzot egyszer Félixre várva rajzoltam, miközben az A-HA számait hallgattam a walkman-emen.

12. rész

Nade még ez előtt történt egy-két dolog a suliban is. Kissé mozgalmasra sikerült a tanév eleje. 🙂

Előszöris az történt, hogy a korábban névtelen levelekkel bombázott töritanár rájött, hogy én voltam az “őrangyal”. Azt gondolná az ember, hogy ez valami kínos szitu, de egyáltalán nem volt az. Még az előző tanév végén küldtem neki egy könyvet (persze névtelenül), aminek “az angyal válaszol” volt a címe, és egy vallásos témájú, ezoterikus könyv volt. Azt tudni kell hozzá, hogy majdnem egész gimi alatt a vallásban kerestem a válaszokat az életem nagy kérdéseire, és meg is keresztelkedtem. Na és a lényeg, hogy szeptemberben aztán írtam neki egy levelet, hogy megtarthatja a könyvet, mert nekem lett másik, és erre óra után megállított a folyosón, és megkérdezte, hogy ugye én küldtem a könyvet. Én persze beismertem. Erre azt válaszolta, hogy tetszik neki a könyv, és megköszönte a leveleim – “a legkedvesebb emlékeim közé tartoznak”- mondta.

Nahát, ettől tiszta boldog lettem. “Ugye nem szomorítottam el?” – kérdezte. Azzal mentegetőzött, hogy még nagyon új volt itt a suliban, idegennek érezte magát. Én persze megkérdeztem, hogy miből jött rá, hogy én vagyok az. Azt mondta, hogy azt érezni lehetett, és főleg miután jobban megismert, már kitalálta, hogy csak én vagyok ilyen. Szerencsére nem mutatta semmi jelét annak, hogy a dolog hátterére is rájött volna. Szóval ezt megúsztam, és igazán jól sült el a dolog.

És történt még valami, ami említésre méltó. A folyosón, ahol a termünk volt, nem messze építettek egy fénymásoló helyiséget, és egy tavaly érettségizett srác kezdett benne dolgozni. Csak annyit mondok, hogy zöldeskék szeme, és derékig érő hullámos haja volt. Anyám! Engem tuti, hogy ezek direkt kísértenek. Odadobálják pont az orrom elé ezeket a helyes fiúkat, hogy akkor is beléjük botlok, ha nem akarok. Persze nagyon gyakran kellett fénymásoltatnom, és egyszer almát is vittem neki. Egyre jobban belégabalyodtam, amikoris fogtam magam és elcsesztem az egészet…

13. rész

Írtam neki egy levelet:

“Kedves C!

Ne haragudj, hogy levelemmel zavarlak (ez az első és utolsó alkalom)! Szeretnék valamit a tudtodra adni, de nem merem szóban.
Tetszel. Tudom, hogy nem vagyok egy szépség s nem is merem remélni, hogy érdekelhetlek, de nem vagyok képes magamban tartani. Kérlek, válaszolj! Megértem, ha nemet mondasz, és ebben az esetben vedd úgy, mintha ez a levél soha nem is létezett volna.
Kérlek, nagyon fontos az őszinte válaszod!

Üdv,
Adrienn”

Hatalmas fejlődés, és arcátlanul nagy merészség volt tőlem, mert ez ugyebár nem névtelen levél volt.

Hamar megkaptam a válaszát.:

“Adrienn,
Hogy nem vagy szépség? Miért, tudod, hogy mi az, hogy szép? Szép belül vagy kívül, nem mindegy. Szépségedről majd mások döntenek, nem Te.
Egyébként nem tettél fel kérdést, amire válaszolhatnék. De tudom, hogy mi az, amit kérdezni akarsz tőlem. Nem.
C.”

Amikor elolvastam, hirtelen nagyon üresnek éreztem magam. A szégyen csak később borított el. Hogy fogok ezután odamenni fénymásoltatni, hogy fogok létezni, miközben a termünk épp ott van. Persze ez mindig benne van a pakliban, ha az ember bátran kezdeményez, de ettől nem könnyebb elviselni a visszautasítást.
Azért túléltem valahogy.

Néhány nappal ezután, amikor már kicsit magamhoz tértem történt, hogy belefutottam a cowboy-lábú régi szerelmembe. A váratlan hellót aztán – a pillanatnyi meglepődésen túllendülve – mosollyal és köszönéssel viszonoztam. Azonban nem álltunk meg, mert a kutyámnak más tervei voltak, így végül hátra sem fordulva hazamentem. Fogalmam sincs, hogy nézett-e, nem bántam volna, ahogy azt sem bántam, hogy alacsonyabb nálam. Kíváncsi lettem, hogy mi lesz ebből. Már akkora bőségem volt reménytelen szerelemből, hogy igazán nem volt vesztenivalóm… legalábbis ezt hittem.

14. rész

Ezután többször is összefutottunk vele, pár szót beszélgettünk is. Azonban egyszer, amikor sötétedés után arra jártam és benéztem a konyha ablakán, azt láttam, hogy az egyik pincérlányt ölelgeti. Na persze megint összetörtem egy kicsit, pedig annyira még nem is éltem bele magam, és még ott volt a suliban C. is, akire továbbra is megdobbant a szívem, ha megláttam. Ezt írtam a naplómba: “Azt mondják, a fájdalom gazdagít, és én nagyon gazdag akarok lenni, mert szinte végzetszerűen kergetem a reménytelen álmokat.”

De azért az sem volt szokásom, hogy olyan könnyen elengedjem az ilyet, pláne, hogy az ott tényleg csak egy ölelés volt, ami lehetett akár baráti is. Szóval egyik este, amikor arra sétáltunk, és a kutyám összebalhézott egy fehér ebbel, a nagy csaholásra kijött K. is a konyhából. Elkezdtünk beszélgetni, elárulta, hogy tetszem neki. Eddig jó. Erre én is elmondtam neki, hogy 7 éve tetszett nekem (ne kérdezd, honnan számoltam akkor ki). Több se kellett neki, hozzámlépett és adott egy puszit, majd a következő pillanatban három fokozatot előrekapcsolt, és a nyelvét valamint a kezét is illetéktelen helyre tette. Én komolyan nem értettem a fiúkat. Úgy tűnt, hogy én valami elképesztően maradi vagyok azzal, hogy nem vetem magam a karjaikba az első randin.

Próbáltam lerázni, de nem ment könnyen, sőt, azt mondta, hogy ezt szeretné folytatni egy nyugodt helyen. Nagy nehezen elszabadultam, és menekültem is haza ezerrel, miközben magamban dulifuliztam. Nem hittem el, hogy ennyire nincs szerencsém. Az egyik hozzám se ér, a másik meg egyből ágyba vinne.

Ennek ellenére találkoztam még vele, és megmondtam neki kerek-perec, hogy mi a szitu. Velem azt nem lehet, ha ezt így nem fogadja el, akkor hagyjuk az egészet. Ígért fűt-fát, amit persze nehezen tartott be, mert még kétszer kellett megakadályoznom, hogy rámmásszon. Aztán mégis visszavett magából, kedves lett, és azt mondta, aranyos vagyok és vonzó, ő pedig türelmes. Adjak neki lehetőséget, mert nagyon magányosnak érzi magát, de megért engem, és beszélgessünk, legyen úgy, ahogy én szeretném.

Nem lett úgy. Újra próbálkozott, valószínűleg azt hitte, csak kéretem magam. Ezért úgy döntöttem, hogy elengedem. Írtam egy levelet neki, amiben megírtam, hogy vége. (Mondjuk el sem kezdődött…) Egyébként sem voltam belé szerelmes. Ezt írtam a naplómba: “Azt hiszem egészségesebb lesz, ha maradok C.-nál – még ha távolról és reménytelenül is.”

A naplómban még számos alkalomról írok, amikor C. szépségét csodáltam, és sikerült vele egy viszonylag normális, semleges kapcsolatot kialakítani (azaz hordtam neki az almákat a menzáról, meg néha dumáltunk semmiségekről). Megtudtam, hogy nemrég szakított vele a barátnője és még nem heverte ki (ezt az iskola titkártól, Évától tudtam meg, akivel nagyon jóban lettünk). Teljesen érthető volt, hogy az én drasztikus letámadásom kissé rosszul volt időzítve. De érdeklődést a továbbiakban sem érzékeltem felőle, így megmaradt elérhetetlen álomnak.

15. rész

Szóval Éva mesélt a fiáról, akit N.-nek hívtak, hogy hozzám hasonlóan befelé forduló, egyedül érzi magát és nincs szerencséje a szerelemben. Majd mutat róla fényképet, meg elvileg jön a Gólyabálba is. Annyira felpiszkálta az érdeklődésem, hogy már az is megfordult a fejemben, hogy talán C.-n kívül is vannak fiúk a világon. 🤔 Aztán kb. 10 nap múlva kérdezte, hogy nem baj-e ha bejön és megkeres engem. Dehogy baj! Sőt, alig várom, hogy megismerjem. 🙂 Szegény Évának tisztára lelkiismeretfurdalása volt, hogy így rám akarja tukmálni a fiát, de végül sikerült meggyőznöm, hogy nagyon jól tette. Aztán egyik óra után N. kint várt a folyosón.

Egy kicsit csalódott voltam, mert alacsony is volt és ugyan nem volt csúnya, de nem igazán volt az esetem. Utána persze elkezdtem magam győzködni, hogy nem a külső számít (pedig DE!), hanem a belső. Csak annyit kérdezett, találkozhatunk-e egyszer beszélgetni. Meg is állapodtunk egy néhány nappal későbbi időpontban. Fel voltam rá készülve, hogy ha tényleg annyira magányos, akkor leszek a barátja, vagy kitudja.

Másnap bementem az Évához és adtam neki két puszit. Csak úgy. Ettől annyira boldog lett, hogy eldöntöttem, hogy ezt rendszeresíteni fogom. 🙂 N. viszont lemondta a megbeszélt randit és csak következő nap találkoztunk. Felmentünk a másodikra és az új szárnyban ültünk le az egyik padra a folyosón. A beszélgetés részletei ködbe vesztek, de annyi megmaradt, hogy főleg ő mesélt, én meg ha néha megszólaltam, akkor sikerült pont olyat mondani, amit nem akartam. Mindenesetre nem volt nagy durranás. A naplómban elég kíméletlenül írom, hogy nem érzek semmit iránta, még olyat se, hogy a barátságára vágynék. Sorry.

Úgyhogy még mindig szabadon és gátlástalanul szerettem C.-t, amire mindig újabb és újabb okot adott tudtán kívül.

N-el azért nem szakadt meg a kapcsolat. Többször is cseverésztünk telefonon – az úgy egész kellemes volt – ígért nekem egy Pet Shop Boys kazettát, amin az a szám is rajta van, amit évek óta próbáltam megszerezni.

Aztán volt egy újabb közeledési kísérletem C.-hez, kértem tőle egy időpontot, mikor tudnánk beszélgetni. Erre azt mondta, hogy “Mi mégis miről tudnánk beszélgetni?”. Igaz, hülye ötlet volt. Le is lombozódtam. Megint. Eldöntöttem, hogy visszafogom az érzelmeim felé, mert ez már az elejétől el lett cseszve, és elegem lett a puszta álmodozásból.

Erre ráadásképp ismét előkerült Félix. Ugyanis megint ott volt a portán, és megint jól szórakoztunk, és megint kikísért az állomásra. De megint nem történt semmi. 😕

Esküszöm, nem tudom, hogy vészeltem át a gimi utolsó évét. 🙈

Közben közeledett a szalagavató, és nekem nem volt táncpartnerem. Az osztályból minden fiú választott magának partnert, de engem nem választott senki. Szerinted? Egy ideig volt valaki külsős, már nem is emlékszem rá, hogy ki, csak arra, hogy elmaradozott a próbákról, és egyszercsak nem is jött többet, én pedig egyedül maradtam. Már az is eszembejutott, hogy nem táncolok, bár az nagyon rossz lett volna, mert egész gimi alatt erre készültem, valamiért ez fontos volt nekem. Úgyhogy sürgősen kerítenem kellett valakit. A kétségbeesésem mutatja, hogy C.-t is megkérdeztem, igaz, nem közvetlenül, hanem egy tanáron keresztül. Néztem is volna kikerekedett szemekkel, ha igent mond, de persze eszében sem volt ilyet tenni.

Aztán amikor már a fél iskola nekem keresett partnert, az a zseniális ötletem támadt, hogy felhívom A.-t, a korábbi levelezős fiúmat, akit utoljára elküldtem a búsba…

16. rész

Nem volt semmilyen hátsó szándékom, egyszerűen kellett valaki, aki betanulja a koreográfiát, mostmár seperc alatt, mert közben elszaladt az idő, ráadásul nem volt túl sok ismerős, akiből válogathattam volna. Erősen meglepődött, de kedves volt. Mondta, hogy ő sajna nem ér rá, de szerez nekem valakit. Így is lett. Az egyik barátját küldte, aki 22 éves volt és a Marriott hotelben dolgozott a portán. Andrásnak hívták és egyáltalán nem volt az estem, de megörültem neki, mert tényleg tisztességgel bevállalta a próbákat.

Amikor először találkoztunk, elmentünk sétálni meg dumálni, hogy kicsit jobban megismerjük egymást. Sokat hülyültünk, és kiderült, hogy hasonló az érdeklődési körünk. Úgy éreztem, tetszem is neki, de bennem sajna semmit sem mozdított meg. Másnap reggel eljött a suliba, és a tornateremben megmutattam neki nagyjából a koreográfiát. Aztán még volt néhány próba, de elég nehezen ment, túl kevés volt az idő, ezért picit tartottam tőle, milyen lesz a szalagavató. Nos, élesben csak kétszer rontottuk el, úgyhogy összességében nem volt olyan szörnyű. Aztán jött apámmal a keringő. Lehet, hogy amúgy tudott táncolni, de keringőzni nem nagyon… Mindegy, túléltem.

Utána viszont házibuliba ment az osztály nagy része, úgyhogy én sem maradhattam ki. Amikor már ott voltunk, megérkeztek a 4f-esek is (én 4a-s voltam), és még valaki, akire nem számítottam. Igen, C. Persze a közelébe se jutottam, és egy idő után zavarni kezdett a füst, mert sokan dohányoztak, aztán a táncból is elegem lett, így kimenekültem a konyhába. Ott is sokan voltak, de legalább tiszta volt a levegő. Egyszercsak mindenki kiment, és egyedül maradtam. Sütöttem magamnak sajtos szendvicset, majd találtam egy gyertyát és meggyújtottam, a villanyt meg lekapcsoltam. Tök jó kis hangulatos kuckó lett a helyből, amikoris bejött egy fiú. Fiatalabbnak nézett ki nálunk, de szimpi volt. Kiderült, hogy ő C. öccse. Na király. Annyit mondott a bátyjáról, hogy különös ember. (Nekem mondja?) Dumáltunk egy kicsit, végül kiment és három 4f-es fiú jött be, eredetileg azért, hogy teát vigyenek a többieknek, de végül ottragadtak. Hülyéskedtünk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Aztán egyre többen lettünk a konyhában. Sültek a szendvicsek, és baromi jó volt a hangulat. C. be sem nézett. 5-ig maradtam, és hazamentem.

A valentin napi iskolai bulin és utána is számos alkalommal belebotlottam C.-be és mivel néha tök aranyos volt velem, mindig újra fellángolt bennem a remény. Szóval kínlódtam rendesen.

N.-nel közben már depis verseket irogattunk egymásnak, úgy tűnt ez hálás közös téma, de kb. ennyi volt. Ő sem közeledett, én se erőlködtem.

Ez az egyik ilyen “lélekemelő” versem:

Lásd én is szenvedek,
mert a világ nem engedi,
hogy önmagam legyek.
Átfog, s bilincsbe ver,
kipréseli lelkemet,
e rabságból nincs kiút,
csak egyetlen egy.
Láttál már skorpiót
tűzgyűrű közepén?
Olykor úgy érzem,
ez vagyok én;
s hogy ne a világ vegye életem,
mint a skorpió
bilincs, tűz elől
a szívemig engedem a halált.

Hamarosan összeér a két sztorivonal. Azt azért még leírom holnap, hogy hogyan kerültem én ebből a gimis katyvaszból egy 12 évig tartó kapcsolatba és házasságba.

17. rész

A portán ücsörögve történt márciusban, hogy bejött két pasi a suliba, és egy akármilyen olasz tanárt kerestek. Rózsika néni megkérdezte tőlük, hogy mire kell nekik az olasz tanár, kiderült, hogy van egy fax náluk az olasz üzleti partnerüktől, és azt kellene lefordítani a válaszukkal együtt. Mindketten “derékban erős, hajban kevésbé” kinézetűek voltak. Egyikük szemmel láthatóan fiatalabb, de arcából ítélve, valószínűleg több erőt használt, mint észérveket a problémák megoldásánál. (Rendkívül előítéletes vagyok.) A másik értelmesebbnek tűnt, és főleg ő beszélt. Végül én nyertem meg ezt a feladatot, hiszen ott voltam kéznél, és felsőfokon tudtam az olaszt, felesleges lett volna egy tanárt felhajtani. Szóval megcsináltam nekik és kaptam 2000 Ft-ot, ami akkor bazi nagy pénz volt. Kérdezték, hogy máskor is tudok-e nekik segíteni, például körbevezetni az olasz partnereket Budapesten, meg ilyesmi. Hát hogy a fenébe ne!

De aztán egy csomó ideig nem jelentkeztek. Mivel nálam volt az idősebbik névjegye, kb. két hét múlva felhívtam, hogy most mi van, nincs már ilyen munka? Erre ő rávágta, hogy van, de ki kell menni hozzá Olaszországba. Kicsit meglepődtem, de aztán úgy döntöttem, ez nem is olyan rossz móka, kérdés, hogy elengednek-e.

Elengedtek. A szüleim és az iskolaigazgató is, ami nagy merészség volt tőlük. Aztán március 26-án késő este értem jött Monorra (végül csak ő jött, az “okosarcú” nem). Kicsit dumált Anyuékkal, hogy megnyugtassa őket, semmi rossz szándéka nincs, meg hogy kb. mi lesz a menetrend, aztán elindultunk bele az éjszakába. Egész úton beszélgettünk, és egyszercsak már azt vettem észre, hogy az Alpokban járunk. Épp hajnalodott és gyönyörű volt. Ha jól emlékszem két éjszakát töltöttünk Mestrében (persze külön szobám volt a panzióban), és napközben voltunk az olasz partnernél, tolmácsoltam a tárgyalásukat, utána meghívtak minket egy étterembe. Szóval tetszett.

Aztán jött az érettségi meg a ballagás (arra ő is eljött), nem nagyon értem rá, de amikor vége lett a sulinak, és megkaptam a bizonyítványt, megkérdezte, hogy nem dolgoznék-e nála nyáron. Egyrészt az olaszos kommunikációkat kellett kezelni, másrészt egyéb “titkárnős” feladatok lettek volna számítógépen. Szimpi volt a feladat, így belementem. Már az utazás alatt is éreztem felőle érdeklődést, de nagyon nem jött be az, ahogy kinézett. Akkoriban eléggé meg volt hízva, fent kicsit ritkult a haja, és 19 évvel volt nálam idősebb, bár nem nézett ki annyinak, amennyi volt. Viszont jókat tudtunk beszélgetni, és a munka során is jól összecsiszolódtunk.

Nem voltam szerelmes, de körvonalazódott számomra, hogy ez egy lehetőség lenne arra, hogy elszabaduljak Monorról, a szüleim fennhatósága alól, és végre itt egy olyan pasi, aki nem nyomul, de nem is nyuszi. Nagyon elegem volt már a gimis pasimizériából.

Ő annyira igyekezett megnyerni, hogy lefogyott őszre, még verset is írt hozzám (egy meglehetősen hosszút), úgyhogy szép lassan feladtam az ellenállásom, és miközben elkezdtem járni a Külker Fősuli előkészítő évfolyamára, összeköltöztem vele. De még előtte kicsivel, rendkívül romantikus körülmények között – vacsora a Hungária körúton az egyik puccos kínai étteremben, egy szál vörös rózsa, szoba a Hotel Studiumban Kőbányán… és elkezdődött számomra a felnőtt élet, annak minden örömével és nyűgjével együtt. A többi meg már történelem… 😏

THE END

További történetek »

Ha tetszett, oszd meg! 🙂
Napi bölcseletek a 42. szülinapomtól kezdve 42 napon keresztül.

Saját Youtube csatornám (saját zenéimmel)

Ezekkel keresem a pénzt:

Ér Adrienn