Kezdőoldal | erecske@gmail.com

Ezek az én gondolataim. Vitatkozni persze lehet.

Megosztani pedig ér! 🙂

18-30 Erecske kalandjai

1. rész

Ma 25 éve költöztem el a szüleimtől és kezdtem saját életet 18 évesen, az érettségi után. Egész addig Monoron laktam és onnan jártam be a kőbányai Szent László Gimibe, de 1996. október 8-án fogtam a cuccaim, és felköltöztem Pestre, amire mindig is vágytam. Szintén Kőbányára, a Harmat utcába kerültem egy panel ház 10. emeletére. Nagyon élveztem. 🙂 Az akkori párommal béreltük a lakást, és az Újhegyi sétányon lévő kifőzdébe jártunk sokszor ebédelni. Isteni volt a csirkepaprikásuk nokedlivel. 😋 Igazából ekkor kezdődtek a kalandok az életemben, és innentől kezdve semmi sem úgy alakult, ahogy egy átlagos 18 éves lány estében elvárható lett volna. Jártunk ki rendszeresen Olaszországba, és arany életünk volt 2 évig, amikor is felfordult fenekestül a világ. De az már egy másik történet. 😏

2. rész

Szóval ott tartottam, hogy 2 év havajdizsinapfény volt az életem, amikor 18 évesen összeköltöztem Pesten (azaz Kőbányán) az első párommal. Volt egy tekintélyes korkülönbség köztünk (19 év), ami akkoriban egyáltalán nem látszott, de egyébként sem érdekelt, mert végre kiszabadultam a vidéki szülői házból, és belekóstolhattam a felnőtt létbe. Persze azért még ott volt a megfelelési kényszer is, mert érettségi után jelentkeznem kellett a Külker Fősulira (ami szintén Kőbányán volt akkoriban), és miután nem vettek fel, be kellett iratkoznom az előkészítő évfolyamára. Az Ecseri útra járkáltam, a templom mögé előadásokra. Emlékszem, egyszer a folyosón, amíg vártunk egy terem előtt, már besötétedett, én meg zenét hallgattam, az Enigmától a Return to Innocence c. számot. Nagyon nagy fíling volt. Ma is imádom egyébként.

Na ez az előkészítő évfolyam pont arra volt jó, hogy ne akarjak fősulira járni. Jogot tanultunk, pszichológiát meg közgázt, amit úgy kezdett a tanár, hogy amiről most tanulni fogunk, olyan nincs a valóságban. Köszi! Az egyetlen, számomra értelmes tárgy az informatika volt, ahol megtanultam az adatbáziskezelés logikáját és rengeteg hasznos dolgot. Na ezeket tudtam is használni később a munkáim során. Lényeg, hogy minden tiltakozásom ellenére olyan jól sikerültek a vizsgáim, hogy automatikusan felvettek a következő évre. Szerinted mi történt ezután?

3. rész

Az hozzátartozik a történethez, hogy az összeköltözési manőverem egy 19 évvel idősebb pasival nem aratott osztatlan sikert a szüleimnél. A második ilyen húzásom az volt, hogy hiába vettek fel a Fősulira, nem mentem el. Úgy döntöttem, hogy nekem elég volt az az egy év, köszönöm szépen, én ennyi hülyeséget nem vagyok hajlandó megtanulni. A szüleim egyik álma omlott össze a másik után velem kapcsolatban. A kegyelemdöfés pedig az volt, hogy két évvel az elköltözésem után közöltem, hogy akkor én most kimegyek a Karib-szigetekre egy luxushajóra, ahonnan lehet, hogy haza sem jövök. És egy kicsit még mélyebbre szúrtam azzal, hogy összeházasodtunk. A róluk készült fénykép az esküvőn jól mutatja, mit érezhettek… mintha temetésen lettek volna. 🤭

Az esküvő után összepakoltunk, eladtuk az autónkat, felmondtuk az albérletet, és kicuccoltunk a népligeti buszvégállomásra, hogy felszálljunk a Koppenhágába tartó Eurolines buszra. Azért Koppenhágába, mert ott volt az alapképzés, amit meg kellett kapnunk ahhoz, hogy kimehessünk a hajóra. Meg is érkeztünk kissé összegyűrve, de elszántan, majd néhány órával később az utcán találtuk magunkat. Mi történhetett? Sosem fogod kitalálni…

4.rész

A koppenhágai félresikerült “kirándulásunk” fontos előzménye 1996-ra tehető. Még nem voltunk összebútorozva, de én már túl voltam az érettségin. Szóval a kettő között történt az eset, szeptemberben. A páromnak volt két lánya az előző házasságából, és úgy döntött, hogy elviszi őket Olaszországba nyaralni – persze velem együtt, mert egyrészt akkoriban már erősen udvarolt nekem, másrészt én tudtam olaszul. 😏 Az utazásból egy kisebb emlékezetes epizód maradt igazán meg: vettünk friss tenger gyümölcsét (alias tengeri herkentyűket), mert azt mindannyian szeretjük, és a nagy ötlet az volt, hogy a panzió szobájában sütjük meg olajban egy rezsón. Szerinted? Egész idő alatt attól fostunk, hogy beindul a füstjelző és lelocsol minket fortyogó olajostul. 😃 Szerencsére megúsztuk.

De amiért ezt elmesélem, az a következő. A hazafelé út belecsúszott az éjszakába, és a kis piros régi Opel Corsa hátsó ülésén mély álomba borultak a csajszik. Valamivel a magyar határ után felfedeztünk diszkó fényekhez hasonló fényfoltokat az égen. Tudod, olyan, mint amikor felvetítenek felhőkre lámpákkal, és az ilyen érdekes teknőcmintát ad ki. Ugyan nem láttuk a forrását, de nem is nagyon foglalkoztunk vele, mentünk tovább. Aztán elérkeztünk Fót környékére. Fák szegélyezte kis, kanyargós utakon jártunk (mivel engem Monorra vittek haza a szüleimhez). Na és a furcsaság az volt, hogy a fák felett megjelentek a “diszkófények”. Hol az egyik oldalon bukkantak fel, hol a másikon, mindez a semmi közepén. Kezdett gyanússá válni a dolog. Mivel sokat beszélgettünk korábban UFO-król – mindkettőnket érdekelt a téma – ezért felmerült az a lehetőség is, hogy minket bizony egy űrhajó követ. Még akkor is láttuk, amikor én kiszálltam a szüleim házánál és bementem lefeküdni. Ők meg mentek tovább Budapest felé. Ami ezután történt, azt csak a párom elmondásából tudtam meg, mert ugye én már nem voltam ott. A vad ufós sztorit, amit előadott, hittem is nem is, mindenesetre az a furcsaság mindenképp megállta a helyét, hogy a fél órás autóutat 2 óra alatt sikerült megtenniük az éjszaka közepén.

Szóval az történt két évvel később Koppenhágában, hogy a biztonsági szolgálat előzetes interjúja során mi bizony elmeséltük ezt az ufós történést, hátha ők már hallottak ilyenről és tudják, hogy mi történhetett. Nos ez nem bizonyult jó ötletnek. Ugyanis rövid időn belül az utcán kötöttünk ki csomagostul azzal, hogy menjünk szépen haza, sajnos nem kezdhetjük meg a képzésünk. Gondolom, kívülről simán intézeti esetnek tűnhettünk ezzel a sztorival… A probléma csak az volt, hogy – ha jól emlékszem – 2 napig nem indult vissza busz (Budapestre). Szóval kóvályogtunk egy sort az utcán, hogy addig is keressünk valami szállást magunknak…

5. rész

Egyszercsak belebotlottunk egy kis panzióba. Pénzünk az nem sok volt, de az utcán mégsem maradhattunk, ezért bementünk és szóbaelegyedtünk a recepcióssal, egy középkorú, szimpatikus férfival. Kiderült, hogy ő is hasonló tanulmányokat folytat, mint mi (mekkora esély volt erre?), és ha megvárjuk, hogy leteljen a műszakja, akkor alhatunk nála. Addig volt még jó pár óra, de megvárhattuk a hallban lévő kényelmes kanapén miközben beszélgettünk vele. Két éjszakát töltöttünk a családjánál, nagyon kedvesek voltak. A szállásért cserébe segítettünk nekik házkörüli munkákban, pl. lekaparni a festéket néhány ablaktábláról (csak erre emlékszem). Két nap múlva elköszöntünk és elzarándokoltunk a buszhoz.

Hazaérkezvén – mivel kiutazás előtt felmondtuk az albérletünket-, nem sok opciónk volt, hogy hová mehetünk, és végül a szüleim házában kötöttünk ki, Monoron. Azt sem tudták, hogy örüljenek, hogy hazajöttem, vagy haragudjanak, amiért egyáltalán elmentem. Két hetet töltöttünk náluk, amikor is átcuccoltunk anyósomhoz Kispestre. Ez egy romos családi ház volt egy melléképülettel, egy bolond kutyával és egy nem túl barátságos anyóssal kiegészítve. Megígértettem a férjemmel, hogy ez csak átmeneti, és belátható időn belül keresünk egy albérletet. Ühüm… 10 év múlva innen költöztem el, amikor elváltunk…De addig még történt egy s más… (A képen a monori ház látható.)

6. rész

Persze nem hagytuk, hogy a koppenhágai élmény eltántorítson bennünket, és két év múlva ismét megpróbáltunk világgá menni, ezúttal Florida volt a cél. Mivel nem mentünk albérletbe, ezért most kevésbé volt macerás a “kiköltözés” előkészülete. Ráadásul én még sosem repültem korábban, és izgatottan vártam, hogy milyen lesz. Fizették az utunkat, nem is akárhogy: business classon! utazhattunk Amsterdamtól az USA-ig (nem emlékszem a városra), közel 10 órát. Amsterdamig Malév géppel mentünk, azon nem volt semmilyen class, de mint első repülős élmény, az sem volt azért kutya. Az interkontinentális gépen aztán flancos, kényelmes ülések, egy szál rózsa és egy kis kupica Baileys várt, amit akkor ittam először. Hmmmm. Már ezekért megérte az egész későbbi macera. 🙂 Amerikában át kellett szállnunk egy másik gépre, ami elvitt minket Tampába. Ezen első osztályon utaztunk, de ilyen kis távolságra és ilyen késő este ez nem volt igazán feltűnő. Kaptunk egy pohár narancslevet oszt annyi.

Összességében egy jó kis kalandnak ígérkezett. Éjszaka közepén értünk a célrepülőtérre, és mivel nem láttunk senkit, aki értünk jött volna, leültünk és türelmesen várakoztunk. Aztán már órák teltek el, és csak nem jött senki. Kezdett lekonyulni a szánk. Próbáltunk telefonálni, de hát hajnalban nem sok mindenkit lehet elérni. A reptéri székek pedig baromira kényelmetlenek, azaz pl. aludni egyáltalán nem lehet rajtuk. Valahogy aztán elértek minket telefonon és mondták, hogy órák óta kint köröz a felvevő autó és ránk vár. Bakker! Csak ki kellett volna sétálnunk és megláttuk volna. Valamiért ők nem állhattak meg olyan hosszú időre, hogy bejöjjenek keresgélni bennünket, nekünk meg senki sem mondta, hogy mi a rendszer. Na mindegy, hulla fáradtan értünk az egyik szállodába, és egész délelőtt aludtunk. Utána kisebb-nagyobb várakozásokkal tarkítva haladtunk végig az alkalmassági procedúrán. Azaz nem végig.

Többek között orvosi vizsgálatra is mentünk, ahol kiderült, hogy a férjemnek szívzöreje van, ezért neki haza kell mennie. Persze én is menjek vele, mert amíg házasok vagyunk, nem tud egyikünk sem csatlakozni. (Vagy együtt, vagy elváltként lehet csak.) Így hát a következő géppel haza kellett jönnünk (ami persze csak másnap indult, ezért szereztek nekünk szállást az egyik helyi segítőnél). Itthon aztán beadtuk a válókeresetet. A terv az volt, hogy kimegyek először én (miután elváltunk), ő pedig kezelteti magát, utánam jön, és újra összeházasodunk (az élet furcsa csavarja, hogy ennek az ötletnek az értelmi szerzője a jelenlegi párom volt, aki akkoriban ott kint dolgozott). A terv jó volt, de nem egészen úgy lett…

7. rész

Hazajöttünk és beadtuk a válókeresetet úgy, hogy ő legyen a felperes, azaz nekem ne legyen muszáj jelen lennem a tárgyaláson. Annak azért örültem, hogy nekem nem kell itthon maradnom, amíg ő meggyógyul. Mégpedig főleg anyósom miatt. Tudod, van az az élethelyzet, amikor az ember – minden rossz szándék nélkül – alig várja, hogy anyósát végre utolérje a csendes végzet, és eltávozzon másfelé rontani a levegőt. Én úgy döntöttem, nem várom meg, hanem elmegyek jó messzire tőle… khm. Szóval fogtam a cókmókomat, és ismét nekivágtam Amerikának. Ezúttal csak economy class-ra futotta, de rosseb bánta, hiszen ismét repülhettem. Mondjuk a terebélyes úriember mellettem azért gondoskodott róla, hogy ne legyen annyira kényelmes. Nyilván nem direkt, csak hát a szerénytelen testi adottságaiból adódóan.

Érkezés után ezúttal okosan kimentem a reptér épületéből, és voilá! meg is találtam a kisbuszt, ami értem jött. Huh! Ez eddig sima. Szállást egy olyan szállodai szobában kaptam, ahol több ágy is állt, egymás után sorban, és egy idősebb hölgy már aludt az egyiken, beljebb, a fürdőszobához közel. Egész idő alatt extra halkan próbáltam mocorogni, nehogy felébresszem, nem is aludtam sokat. Reggel aztán, amikor kijött a fürdőszobából, kedélyesen rámköszönt, és közölte, hogy eddig észre sem vette, hogy én is itt vagyok. 😏 Annyi baj legyen, mentem intézni a dolgaimat. Ezúttal sem váratott magára túl sokáig a már annyira nem is meglepő fordulat. Ugyanis előkerült a hírhedt UFO-s sztori…

8. rész

Ha most itt egy UFO-s sztorit vártál, akkor jelentem, lebuktál, hogy nem olvastad az előző részeket. 😏 Szóval a repülés iránti rajongásom ugyan ismét teret kapott, de azért nem pont így képzeltem. Azaz engem azonnali hatállyal visszavittek a reptérre, tekintet nélkül arra, hogy mikor indul legközelebb gép Budapest felé. Tehát továbbra is potenciálisan közveszélyes voltam – gondoltam én. Gép természetesen csak másnap indult, szóval kipróbálhattam a tampai reptér vendégszeretetét. Vagyis a halál kényelmetlen, szűk és kőkemény székeken való alvást. A következő vendégszerető reptér a chicagoi volt, ahol 8 órát dekkoltam, de legalább nappal. Ezt az egész hazautat az ismételt kudarccal, azzal, hogy mehetek vissza anyósomhoz, és megtetézve ezzel a sok kényelmetlen várakozással a reptereken, néhány keresetlen szóval egy elátkozott rézfaszúbagolyfrancos szívásként tudnám összegezni!

Hazaértem, és persze visszavontuk a válókeresetet. Pontosabban, azt hiszem egyszerűen csak nem mentünk el… Aztán itthon arról is szó esett, hogy a magyarországi szervezetbe menjünk dolgozni (ott nem volt gáz az UFO-s sztori, vagy egyszerűen csak ismertek minket, hogy nem vagyunk dilinyósok), de azt nem akartuk. Nekünk csak az egzotikus helyek jöttek be. 😃 Végül én mégiscsak bekerültem egy lájtosabb verzióba, ahol azzal kezdődött a pályafutásom, hogy egy kb. fél órás fejtágítás után ott találtam magam a recepción egyedül, hogy kezeljem a bejövő embereket és telefonokat. Öööö… Nem mondom, hogy nem éreztem magam kissé zűrzavarban és némileg inkompetensnek. De aztán belejöttem, és később lettek más érdekes munkák is.

Otthon viszont nem alakultak ilyen fényesen a dolgok. Ugyanis a bolond kutya és a nem kedves anyós bizony ott voltak. Például néha, amikor este sötétben mentem haza, akkor a kutya nekemugrott. Mindig parázva mentem keresztül az udvaron, néha a férjemet kértem meg, hogy fogja meg/kösse már meg a kutyát. Anyós viszont mindig elengedte. Mert hát szegény eb… De szegény eb tényleg nem volt 100-as. Én amúgy maximálisan állatbarát vagyok, a pókokat is szeretem. És igen, a kutyákkal is jóban szoktam lenni annak ellenére, hogy nem macskák! De vele lehetetlen volt jó kapcsolatba kerülni, gyakorlatilag senkit sem szeretett, viszont teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett. Anyósomat csak azért nem harapta meg, mert ő vitte neki mindig a kaját. Aztán egyszercsak komoly szintet ugrott a biztonságos környezet…

9.rész

Figyelem! A vad kalandok ezen időszaka befejeződött, így mostantól csak rendkívül hétköznapi sztorikkal tudok szolgálni a sorozat tervezett végéig.A rémálom az Elm(ebetegség) utcában végetért azzal, hogy az őrült kutya elszenderült az örök vadászmezőkre, hogy ott riogassa tovább a népeket. Az újdonsült békével egy macska is beköltözhetett végre. Az egyik munkatársnőm hozta be papírdobozban az irodába. Egy csudi kedves koromfekete cica volt, amire mindig is vágytam. Nyuszikának neveztem el, ne kérdezd, miért. Aztán jött a nyomás, hogy legyen kutya is – anyósom előadta, hogy kutya nélkül nem érzi magát biztonságban… aha… én meg anyósomtól (de gonosz vagyok). Nade hamár nem macska, legalább hagy döntsem el én, milyen kutya legyen. Egy belga juhász kennellel kerültünk kapcsolatba, és rendszeresen mentünk látogatni a kis fekete porontyokat (Groenendael-eket – csak hogy káromkodjak is egyet), amíg végül haza nem vihettük az egyiküket. A kiskutyák cukik, ez vitathatatlan… De amikor felnőnek, néha felszednek a meglévő bájos személyiségjegyeik mellé egy-két bosszantót is.

Nos ez az amúgy elképesztően gyönyörű díszpéldány, Bodza az ásásra kezdte specializálni magát. Seperc alatt lövészárkok garmadája borította az egész udvart, és erről véletlenül sem lehetett lebeszélni. Bizonyára unatkozik egyedül… jött a zseniális okfejtés, melyet követett a nem kevésbé zseniális ötlet: legyen még egy kutya! Lett. Egy újabb belga juhász, ezúttal zsemleszínű, fekete pofával (azaz Tervuren), és a Tücsök nevet kapta. Minden szép és jó, viszont a két kutya nem játszott egymással. Minden jel arra utalt, hogy – takaros munkamegosztással – a lövészárokásó mellé egy rágó kisiparos is beállt a műszakba. Azért azt hozzá kell tenni, hogy ez az egész nagy részben az én hibám volt. Ugyanis csak aludni jártam haza, és semmi időm nem volt velük foglalkozni. Persze Bodzát egyszer elvittem egy kutyaiskolába, de az annyi volt, mint halottnak a csók (kivéve Hófehérkét). Azt hiszem, már túl késő volt, és nem is voltunk annyira spanok. Szóval néhány év után úgy döntöttünk, elajándékozzuk őket egy olyan családnak, akiknek van idejük nevelgetni őket, játszani velük. Ha jól emlékszem, Vecsésre kerültek.

Úgyhogy maradt Nyuszika, és a nyugalom… kivéve, amikor anyósom bekiabált hozzánk valamilyen apropóból (naponta többször is volt neki ilyen). Közben a párom csinált egy céget amiben a volt feleségével dolgozott (akivel egyébként én nagyon jóban voltam), és nálunk a házban volt az iroda, a kis házban az udvaron meg a műhely. A biznisz a nyomtatójavítás és parton/kazetta töltés volt. Így amikor lejárt a szerződésem 5 év elteltével, akkor én is a cégben kezdtem dolgozni. Mint informatikus és mint tintapatrontöltő…

10. rész

Megúsztam. Asszem, sikerült tegnap úgy megfogalmazni a történéseket, hogy végül senki sem dobált meg rohadt paradicsomokkal a kutyák miatt. 😏 Naszóval, mint bennfentes informatikus eljárkáltam az egyik legnagyobb számítógépes bontóba, és onnan mindenféle alkatrésszel megpakolva jöttem haza, amikből aztán próbáltam működő számítógépeket összebarkácsolni. Időnként áramköröket is javítottam úgy, hogy forrasztással kicseréltem a felpuffadt kilógó kis bizgentyűiket (hozzáértőknek: kondenzátorokat cseréltem). Erre vagyok a legbüszkébb, főleg, amikor sikerült is, és elindult utána a számítógép. Meg vállaltam programok telepítését és hálózatépítést is (amikor egy munkahelyen több gép is össze van kötve egymással plusz egy nyomtatóval). Szóval csupa lányos foglalkozás. De imádtam!

Közben elkezdtem kitanulni a weboldalkészítést és a grafikát is. Az első komolyabb keresetemből vettem magamnak egy csudi számítógépet. Pentiumosat, ami akkor egy erős középkategóriának számított. És képzeld! A bontóban találtunk egy bazi nagy monitort, aminek a két oldalán volt egy-egy félkör alakú hangszóró. Szóval menő cuccaim voltak, na! Közben átmentem lakberendezőbe is (ez is régi álmom volt) és gatyába ráztam a szobákat. Még bútort is terveztem és készítettem – egy félkész konyhabútort, meg 2 fiókos éjjeliszkrényt. A konyhabútor azért maradt örökkön örökké félkész, mert ez volt az első bútortervem, és elszámoltam magam a fiókoknál, amik persze nem passzoltak. Így fiók nélkül maradt az amúgy egészen tetszetős holmi. Az éjjeliszekrényeknél már rafkós voltam, és olyan pöpec fiókokat kaptak, hogy messziről zenéltek.

Az egyetlen súlyos, és megoldhatatlan terület a hálószobánk egyik nagy ajtaja volt. Pontosabban az, ahová nyílt. Ugyanis ott nem más volt, mint az az előszoba, ahonnan a romos fürdőszoba és anyósom rezidenciája nyílt. A fürdőszobát sajna vele közösen kellett használni, lévén egyetlen ilyen alkalmatosság a házban. (Szerencsére budi meg mosogató, ahol kezet is lehetett ugyebár mosni, volt a mi részünkben is külön.) Lényeg, hogy a háznak ahhoz a részéhez nem tudtam hozzászólni. És hát ugye csak egy ajtó választott el… Képzeld el azt a kedélyes jelenetet, amikor vasárnap végre kialhatod magad, nem kell korán kelni. Erre az ágyadtól kettő méterre az ajtó túlfeléről berikácsol egy hang, hogy “Megyek a templomba!” – Az idegből felriadás után egy “Hál’ Istennek!” jut csak eszedbe, és annak biztos tudatában, hogy néhány óra csend következik, békésen átfordulsz a másik oldaladra…

11. rész

Az élet ment a maga útján. Ám nem lett sem könnyebb, sem élvezetesebb. Amikor közös házban élsz egy mérgező személyiséggel, akkor előbb vagy utóbb megszívod. Egyre gyakoribbá váltak az üvöltözések. Na nem én üvöltöztem (nekem nincs is igazán hangom), hanem a férjem, és persze nem velem, hanem a csupa jószándék édesanyjával. Tisztára dejavu érzésem volt, ugyanis amikor megismerkedtünk, még élt édesapja, aki egy cuki jó fej ember volt. És hát ő üvöltözött ilyenformán a feleségével nem ritkán. Aztán amikor már nem bírta, becuccolt a trabantjába és elment horgászni. Napokig nem is jött haza. Szegény végül nem bírta a strapát, és részben a nem megfelelő gyógyszerek miatt, amiket anyósomnak írt fel az orvos, de ő belediktálta azokat a férjébe is, részben a lelki terror miatt, egyik éjjel eltávozott közülünk. 😔 Szóval a veszekedés kísértetiesen hasonlított arra. Nyilván, hiszen ugyanaz az a nő volt a kiváltó ok.

Én viszont egy végtelenül békés személyiség vagyok, és annakidején azért is örültem, hogy eljöhettem a szülői házból, mert ott is gyakran voltak hangos szóváltások, gyakorlatilag azokon nőttem fel. Aztán a férjemnek az a fantasztikus ötlete támadt (amúgy tényleg az volt), hogy anyját átszoktatja a gyógyszereiről vitaminokra. És ugyan elmagyarázta neki, hogy miről van szó, később anyós a vitaminokról is azt hitte, hogy gyógyszerek. Mindegy volt neki, csak tabletta legyen. Lényeg, hogy sikerült az átállás, de ebből is látszik, hogy a személyiségnek nem sok köze van a testi állapotokhoz, a viselkedése nem változott számottevően. Aztán 12 év után egyszercsak elindult a vége felvonás…

12. rész

Az úgy volt, hogy – lévén ez egy régi, erősen felújításra szoruló ház volt – eldugult a lefolyó. Volt már ilyen korábban is, de azt viszonylag könnyen sikerült kezelni. Ez viszont felettébb kitartónak bizonyult. A férjem napokig dolgozott rajta, kiásta a kertben lévő csövet is, és megpróbált onnan hozzáférni az akadályhoz, de azon kívül, hogy heveny csatornaszag volt mindenhol, és nem lehetett rendesen lehúzni a klotyót (a fürdésről nem is álmodtunk), nem sok eredmény született. A volt feleségével együtt győzködtük, hogy hívasson egy szakembert, de ő megmakacsolta magát. Mindenáron spórolni akart, és inkább könyékig belemerült a jóba, de nem hívott senkit.

Közben karácsony lett, és “régi” hagyomány szerint nálunk volt a vendégség. Én sütöttem, főztem, a kis család pedig megette. A “kis család”, azaz a vendégsereg a volt feleségből, a két lányból és a nagyobbik lány pasijából állt. Én a nehézségek ellenére kitettem magamért, és mindenféle finomságot varázsoltam a svédasztalra, fel is díszítettem karácsonyfaizzóval, meg egy sötétzöld muszlin anyaggal. Minden szép és jó volt, leszámítva azt a kellemetlen érzést, hogy nem lehet wc-re menni. A vendégek nem is maradtak sokáig, valahogy egy idő után mindenkinek sürgőssé vált, hogy hazamenjenek. Így telt el a két ünnep közötti időszak is, amikor is szilveszter napján végre rászánta magát a férjem, és kihívott egy duguláselhárítót.

A jóember azzal a csúnya szörnyeteg masinájával, gyakorlatilag 10 percen belül megszüntette a dugulást. És nem is kért olyan sokat. Annyit biztosan megért volna, hogy ne menjenek tönkre az ünnepek. Mondhatjuk úgy is, hogy ez volt az utolsó csepp… És amikor öt nappal később eljött értem a herceg (nem szőke, hanem barna) a nem fehér, hanem sötétkék paripáján, akkor vele mentem.

THE END

Ha tetszett, oszd meg! 🙂
Napi bölcseletek a 42. szülinapomtól kezdve 42 napon keresztül.

Saját Youtube csatornám (saját zenéimmel)

Ezekkel keresem a pénzt:

Ér Adrienn