Kezdőoldal | erecske@gmail.com

Ezek az én gondolataim. Vitatkozni persze lehet.

Megosztani pedig ér! 🙂

Gyerekkoromban eléggé a jelen időben volt a figyelmem. Azt érzékeltem, ami éppen zajlott körülöttem, mégha nem is értettem mindent. Nem voltam elmerülve sem gondolatokban sem múltbeli emlékekben. Igazából akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy ez lehet másképp is. Egyáltalán mi értelme másképp élni, mint ott és akkor, ahol és amikor vagy? Persze gyerekként ez könnyű volt.

Most, amikor már jópár évtizedet tudhatok magam mögött, azt vettem észre, hogy elmerülni a könnyebb. Befelé figyelni, emlékekben böngészni; a jókat újraélni, a rosszakat elhessegetni, jövőket megálmodni. Külön erőfeszítés kijönni a világomból, és megnézni úgy istenigazából, hogy mi van kívül. Lehet, hogy az a baj, hogy annyira nem is érdekel? Ez nem igaz. Érdekel. Sőt, amikor rácsodálkozom a jelenre, akkor teljességgel érthetetlen, miért nem vagyok mindig ott. És nem is értek vele egyet.

Vannak az életben olyan helyzetek, amikor az egyszeri embernek muszáj a jelenbe jönnie, mert különben pórul jár. De azt figyeltem meg, hogy a többség ilyenkor sincs igazán ott, hanem csak egy pici rést nyit, azon kukucskál ki, és onnan próbálja kezelni a helyzeteket. Vagy még annyit sem nyit, csak kitesz egy automatát, ami érzékel és utána cselekszik is helyette. Ilyenkor történnek a hibák, balestek, az elfuserált dolgok.

Aztán ott van a következmények helyes felbecslése is. (Ehhez persze szintén a jelenben kell lenni, különben eleve helytelen adatok alapján próbálsz dönteni.) A gyerekek nem sokat foglalkoznak a következményekkel. Fokozatosan tanulják meg, először csak olyan alapvető dolgokban, mint pl. ha elengedi a játékot, akkor az leesik. Később kisebb nagyobb fájdalmas tapasztalatok útján szerzik be a további lehetséges következmény variációkat, jónéhányat pedig beléjük vernek mások. Idővel pedig az ésszerű előrelátást megmérgezi a túlzott aggodalom, amit a média keltette pánik és a saját vagy mások által elmesélt korábbi rossz tapasztalatok tartanak életben.

Úgy tűnik, nem könnyű dolog ez. Jelenben lenni, mindig pontosan érzékelni, hogy mi van, ráadásul helyesen felmérni a kockázatokat, lehetséges kimeneteleket, és ezek alapján ésszerű döntéseket hozni. Mennyi baj elkerülhető lenne ezzel a két “csoda képességgel”?

Persze ezek a képességek visszaszerezhetők, fejleszthetők, ha a megfelelő helyen próbálkozol. 😉 De addig is egy kis odafigyeléssel el lehet érni egy mostaninál sokkal jobb szintet. Azért mondok egy tippet is, ami nekem szokott segíteni. Minden nap munka után sétálni megyünk a párommal vagy akár egyedül is. (Akármilyen idő van, és akárhol is vagyunk.) A séta közben próbálom a figyelmem kifelé fordítani. Megfigyelem a részleteket, a színeket, megcsodálom a növényeket, az épületeket, vagy bármit. Szoktam néha olyat játszani (főleg buszozás vagy villamosozás közben), hogy “Találj 10 piros dolgot!” és akkor, ahogy halad a villamos, én vadul keresem a piros színű mindenfélét. Ruhadarabokat, táblákat, feliratokat…bármit, amíg meg nincs a 10. Utána választok egy másik színt. Elképesztő, hogy mennyi új részletet lehet felfedezni a környezetben, ami mellett eddig simán elmentél. Próbáld ki! A kifelénézős sétát és a színszámolósdit is. Aztán meséld el, milyen volt. 🙂

Ha tetszett, oszd meg! :)