Kezdőoldal | erecske@gmail.com

Ezek az én gondolataim. Vitatkozni persze lehet.

Megosztani pedig ér! 🙂

A terv

Egy szerényen megpakolt hátizsák volt a hátamon, és gyalog indultam el a parkolóból a vulkán felé. Nem voltam egyedül, mivel a Geldingadalsgos nevű kitörés – Izlandon – nagyon sok turistát, fényképészt és újságírót vonzott magához. A fekete, vulkáni homokkal és apró kőzettel felszórt gyalogúton egy fotós ment előttem teljes felszereléssel, de szemből is jöttek vidám, kipirult arccal azok, akik már közeli kapcsolatba kerülhettek ezzel a forró, de gyönyörű természeti jelenséggel. A nap már kb. egy órája lement, egyre sötétebb lett, így még könnyebb volt észrevenni a távolban izzó lávafolyamokat. Biztos gyönyörű fotókat lehet ilyenkor készíteni – a gondolat épp csak átfutott rajtam. De nekem más volt a célom. Én meghalni mentem oda.

Előzmények – a teljes megsemmisülés terve

Azon gondolkodtam éjszaka az ágyamban fekve, miközben bámultam a sötétséget, hogy milyen lenne teljesen eltűnni. Nemcsak szimplán meghalni, mert azzal egy csomó macera van. Temetés, öröklés, sírás-rívás, adminisztráció hegyek… Nem. Teljesen megsemmisülni, és minden nyomot eltüntetni. Törölni az összes közösségi média fiókot, lemondani a szoftver előfizetéseket, bezárni a vállalkozást, és minden fizikai holmit elajándékozni vagy kidobni, felmondani a lakcímet valami kamu, hajléktalan dumával. Csak egy hátizsák maradhat és némi pénz az útiköltségre. Azzal aztán elmenni egy olyan helyre, ahol nyom nélkül eltüntethető a test minden hivatalos irattal együtt… Például belezuhanni egy vulkánba. A tökéletes eltűnés, aminek soha többé nem találják meg egy porszemnyi darabját sem. A nagy kérdés csak az, hogy meg lehet-e annyira közelíteni a krátert ilyenkor, hogy egyáltalán esély legyen beleesni…

Sötét gondolatok már korábban is látogatták az elmémet, de a depi ekkor kezdett igazán elmélyülni. Nem volt egyetlen megveszekedett barátom sem, a szüleim évekkel korábban meghaltak. Aztán egyszercsak nem volt többé szerelmem se, és ezzel együtt a céljaimat is elnyelte a mocsár. Minden, ami korábban volt, egy tollvonással elveszett, és nem lehetett helyrehozni. Minden, ami jó volt, eltört, elromlott, ki kellett dobni, mint a penészes epret.

Csak toltam magam előre egyik napról a másikra, anélkül, hogy a munkámon kívül bármi értékeset, vagy hasznosat tettem volna. Nem hittem, hogy valaha is jobban leszek.

Egy szakadt albérletben laktam a nyolckerben, egy olyan házban, ahol rajtam kívül csak etnikumok laktak. Szerencsére engem békén hagytak, amikor látták, hogy nincs semmim (életkedvem se). Nem beszélgettem senkivel, és nem is néztem rájuk, ha összefutottunk. Némán, lehajtott fejjel siettem dolgomra, vagy vissza a lakásba. Különös fintora az életnek, hogy közben mesekönyv illusztrátor voltam. Minden nap erőt kellett vennem magamon, hogy a saját nyomorom ne vigyem bele a rajzokba. Dehát kellett a pénz az albira meg kajára. Másra nem nagyon költöttem.

Ilyen körülmények között született meg ez a kicsit sem vidám, de amúgy zseniális gondolat. Eltűnni a társadalomból nyomok nélkül.

Az utazás

Ahogy közel értem a kitöréshez, láttam, hogy közvetlenül mellette van egy domb, amin emberek állnak. Turisták lehettek a színes ruhájuk, hátizsákjuk és fényképezőgépeik alapján. Egyikük, talán a túravezető, egyfolytában magyarázott a többieknek, számomra ismeretlen nyelven. Az egyik fickó kinyújtott karral tartotta maga előtt a gépét, valószínűleg videózott, a fotós pedig, aki előttem sétált az úton, épp felállította az állványát egy olyan ponton, ahol a töredezett, fekete felszínű lávafolyam is jól látszott. Mindenki boldog izgalommal figyelt, látszott, hogy életreszóló élményt gyűjtenek épp.

Próbáltam tőlük minél távolabbi helyet találni, de nem volt könnyű, mert mindenfelé izzott a talaj, és csak ez a domb állt közel a kitöréshez, amin állni is lehetett. Végül leültem tőlük kicsit távolabb a hátizsákomra. Idefeléjövet hideg és esős izlandi időjárás volt, de a kráter trópusi meleget árasztott magából, mint egy fémkohó. Levettem az esőkabátom és azt is magam alá tettem.

Ahogy ott ültem, és a környéket figyeltem, próbáltam találni egy utat a kráter legszéléig, amin felmehetek anélkül, hogy hamarabb megsülnék. Elég reménytelennek látszott, mivel a láva időről-időre felfröccsent, és a kráter oldára hullott vissza. Nekem viszont itt volt az út vége, mindent felégettem magam mögött, muszáj volt befejezni, amit elkezdtem. Úgy döntöttem, megvárom, amíg mindenki elmegy. Talán éjjel lesz pár óra, amikor senki nincs itt, és majd akkor kitalálok valamit.

Jöttek-mentek az emberek, de velem szerencsére senki sem törődött. Végül hajnali 2 felé az utolsó fotós is vállára vette a tripodját, és elballagott a parkolóhoz vezető ösvényen. Egyedül maradtam a pokolra emlékeztető természeti csodával, a köpködő tűzkatlannal és a belőle lassan kifelé hömpölygő, vörösen izzó lávafolyammal.

Ahogy bámultam a krátert és próbáltam elképzelni, milyen lehet belülről, lassan egy nagyon fura érzés kerített a hatalmába. Egyre közelebb kerültem a kürtőhöz, miközben a testem továbbra is ugyanott üldögélt a dombon. Azt éreztem, hogy lassan és észrevétlenül eggyé válok a vulkánnal. Mintha kiléptem volna a testemből, és megmártóztam volna az izzó mélységben, de egyáltalán nem égetett meg, csak egyszerűen éreztem, hogy forró. Olyan szokatlan, oda nem illő gondolatok jöttek, hogy “micsoda szabadság kitörni a mélyből!”, “mi mind egyek vagyunk, és együtt sodródunk tovább kifelé”. Öröm és boldogság érzése járt át, ahogy a folyékony kőzet utat tört magának, diadalmas robbanásokkal a magasba szállt, majd könnyed tánccal aláhullott és szétterült a félig megszilárdult talajon.

Aztán megéreztem a kopár dombokat is körben, minden egyes fűszálat, kavicsot, fent az égboltot a felhőkkel és az itt-ott előbukkanó csillagokkal. Egyre nagyobb teret tudtam átölelni, én voltam az egész sziget. A reménytelenség tonnányi súlya, ami néhány perccel korábban még beborított, nyomtalanul elszállt. Felálltam. Végtelen békét és elégedettséget éreztem. Rájöttem, hogy az élet sokkal több, mint amit eddig hittem róla. Az élet én vagyok, mi vagyunk. És ezt mindenkinek meg kell tudnia!

Összeszedtem a holmim és elindultam visszafelé. Vissza a civilizációba, vissza egy új élethez.

 

– THE END –

Ha tetszett, oszd meg! :)