Kezdőoldal | erecske@gmail.com

Ezek az én gondolataim. Vitatkozni persze lehet.

Megosztani pedig ér! 🙂

Sokáig azt gondoltam, hogy én aztán nagyon jól csinálom, hiszen összesen 2 pasi volt az életemben (egyszer mindenki tévedhet), és jó mintával szolgálhatok másoknak. Ez tavaly megdőlt, mert úgy alakult, hogy másodszor is tévedtem.

Ezért nem is állítom, hogy én most megmondom neked a tutit azzal, hogy “nézd, én is milyen jól csinálom”. Viszont van egy dolog, amit megfigyeltem, és talán hasznodra lesz.

A párkapcsolatnak eredetileg az a célja ugyebár, hogy létrejöjjön egy olyan gazdasági és érzelmi, kölcsönösen előnyös kis közösség, ami egyrészt megfelelő (nyugodt, szeretetteljes, inspiráló) hátteret biztosít a következő generáció felneveléséhez, azért, hogy az emberi faj fennmaradjon, másrészt az egyszeri embernek legyen egy társa, akivel együtt sokkal könnyebb szembenézni az élet nehézségeivel. Ez most az én nem rövid meghatározásom volt erre a dologra.

Ennek az az ideális verziója (ami régen divat is volt), hogy viszonylag fiatalon megtalálod azt, akivel ezt a közösséget szívesen létrehozod, és vele együtt öregszel meg. Manapság ez a verzió sajnos a fehér, albínó hollónál is ritkább, és nem is ezt a mintát látod magad körül. Sem a szülők nem tudják ezt odaállítani példaképnek, sem a külvilágból nem érkezik ilyen kép, sőt.

Nekem viszont volt egy olyan elképzelésem még zsenge tinilány koromban, hogy nekem bizony csak egy lesz, mégpedig életfogytiglanig. Azt már meg sem említem, hogy eldöntöttem, hogy 18 éves korom előtt nem szabadulok meg az ártatlanságomtól, és ez a gondolat annyira sikeresen alakította a körülöttem lévő világot, ahogy addig nem is volt senkim. Képzelheted, mit érez egy tinilány, ha nem kell senkinek… na mindegy. Utána viszont felgyorsultak az események, és 5 hónappal a 18. szülinapom után már együttéltem az első pasimmal, akihez két év múlva hozzá is mentem.  A lényeg, hogy azóta összesen egyetlen hónapig voltam szingli, pont a mostani kapcsolatom előtt.

Na és ez elgondolkodtatott, hogy hogyan van. Miért van az, hogy sokan évekig egyedül maradnak, és nem találnak maguknak párt, nekem meg miért nincs ilyen gondom.

Azt próbáltam felidézni, hogy tavaly ebben az egy hónapban én hogyan gondolkodtam, mit csináltam. Arra jöttem rá, hogy nekem továbbra is ott volt az az elképzelésem, hogy van egy stabil életreszóló kapcsolatom. Ez olyan mély meggyőződésként élt bennem akkor is, amikor épp fizikailag nem volt, hogy kétségem sem volt, hogy hamar helyreáll a rend, és lesz. Persze nem sültgalambvárással gondoltam ezt megvalósítani, hanem a tettek mezejére léptem, és egy szingli facse csoportban felhívást intéztem a fiúknak, hogy aki bármilyen szinten is gondolkodik bennem, az írjon rám. Tudom, hogy ilyenkor az is előferdülhet, hogy senki nem ír, vagy az is, hogy csak olyanok írnak, akik nem megfelelőek. Mégis azt gondolom, hogy az a sziklaszilárd meggyőződés, hogy “én nem vagyok egyedül, nekem boldog szerető kapcsolatom van”, 1-2 napon belül elémsodorta azt, aki egyébként már épp ki akart szállni a csoportból, de mégis megtalált, és aki a párom azóta is.

Szóval a szócséplésem lényege az, hogy szerintem a gondolatnak teremtő ereje van, és képes befolyásolni a jövődet. Ha azon sajnálkozol, hogy szingli vagy, esetleg beletörődtél ebbe és mindenféle ügyes magyarázatot is találtál rá, hogy ez miért jó így, akkor bizony a tetteid és a döntéseid tudatalatt is ebbe az irányba fognak sodorni. Ha viszont azt gondolod, hogy van egy stabil, csodálatos párkapcsolatod (bizony “van” és nem “lesz”, különben mindig csak lesz, és sosem éred el), akkor elképzelhető, hogy varázslatos módon odakeveredik valaki hozzád, akivel ezt meg tudod valósítani. Én mindenesetre hiszek ebben.

Nem tudom, hogy ezzel segítettem-e, de talán valaki tudja használni. 🙂 Sok sikert!

Ha tetszett, oszd meg! :)