Kezdőoldal | erecske@gmail.com

Ezek az én gondolataim. Vitatkozni persze lehet.

Megosztani pedig ér! 🙂

Novellák

Az igaz szerelem (2021.11.01.)

A heppiend után (2021.12.29.)

A fény gyermekei (2022.01.07.)

A terv (2022.06.02.)

Erecske: Az igaz szerelem

Lementem az alagsorba. Édeskés füstölő illata és fojtott techno zene kiszűrődő hangjai vezettek. Vonzott a hely, mint virág a méhecskét, és ahogy kinyitottam a tornaterem ajtaját, már be is szippantott magába. A villódzó zöldes neonfények lézerkardokként vágták szét a sűrű füstöt a zene lüktetésére. Ahogy lassan hozzászokott a szemem a lámpafény utáni hirtelen sötéthez, már ki tudtam venni babzsákokat a földön, amin iszogató és beszélgető fiúk és lányok heverésztek, bár ebben a zajban nem nagyon hittem, hogy bármit is hallanak egymásból. A füst forrását is felfedeztem az egyik asztalkán bal oldalt, számos füstölő ontotta magából a fűre emlékeztető tömény aromát. Lehet, hogy az is volt. Cannabis-os füstölő. Nem érdekelt, szememmel továbbpásztáztam a helyet, át a táncolók hajladozó alakjain, az italokkal telepakolt asztalon, és végül megtaláltam. Ott állt a keverőpult mögött, fején egy fejhallgatóval, és ütemesen ringott a zenére. Hosszú percekig csak álltam ott, és megbűvölve figyeltem. Ez kétségkívül az ő világa volt itt lent. Az univerzum, ahová engem nem engedett be.

Végül elszakítottam magam az édes látványtól, és beálltam táncolni. Nem ez volt a kedvenc zenei műfajom, de ott lent magával sodort az egész hangulata. Félig önkívületben mozogtam, szinte már szédültem, és közben próbáltam őt elérni a lényemmel, bevonni a saját bűvkörömbe. Vele akartam táncolni, örökké…

Tudtam, hogy érez engem, tudtam, hogy bele tudok simulni finoman a gondolataiba. Még ellenállt, de biztos voltam benne, hogy már nem sokáig. A tánctérről néhányan a babzsákok felé vették az irányt, egy lány pedig sörrel a kezében a heverészők mellett kezdett táncolni. Egész kevesen maradtunk középen, és a megüresedett téren akadálytalanul hatolt keresztül a sóvárgásom.

Láttam, hogy engem néz. Levette a fejhallgatót, megkerülte a pultot és lassan elindult felém. A szívem egyre vadabb tempóban dobolt, le sem tudtam venni a szemem a szeméről, mintha hipnotizált volna. Fokozatosan összeért majd egybeolvadt a terünk, míg végül azt éreztem, hogy egy vagyok vele, egyet gondolunk és érzünk. Egy örökkévalóság volt, amíg odért, és továbbra is fogvatartva a szemem elkezdett karnyújtásnyira tőlem táncolni. Én csak álltam ott, mint egy sóbálvány, majd lassan magamhoz tértem és próbáltam újra rátalálni a ritmusra.

Meg akartam érinteni. Leküzdhetetlen vágyat éreztem arra, hogy végre megérinthessem, ezért felé mozdultam. De amikor kinyújtottam a kezem, ő odébbsiklott, és csak a haját simíthatta végig a tenyerem, ami csak később követte testének mozdulatát. Játszott velem, mint macska az egérrel, és élvezte. Kínozni akart, azt várta, hogy térden állva könyörögjek. Tudtam, mert láttam a gondolataiban. Még nem tartottam ott, de már nem sok híja volt. A zene egyre keményebb lett, és én megőrültem attól a játéktól, amit velem űzött. Amikor épp egy újabb támadásra szántam volna el magam, megállított a gondolata. Azt mondta elmegy, ha nem maradok nyugton. Azt nem akartam. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy odacsábítsam magamhoz, inkább visszafogtam magam. Némán táncoltunk egymással szemben, néha olyan közel, hogy ráfújhattam volna az orrára, de nem csináltam semmi hülyeséget.

Aztán egyszercsak az italos asztal felé indult el és kérdőn hátranézett. Igen, én is szomjan haltam, követtem hát. A kezembenyomott egy üveg kólát, ő meg egy energiaitalt bontott ki magának. A zöld fényekkel felszabdalt füst ott gomolygott körülöttünk és a hangos zene lehetetlenné tette, hogy szavakkal kommunikáljunk. De nem is volt rá szükség. Letette a kiűrült dobozt az asztalra és tőlem is elvette az üveget. Aztán hirtelen megfogta a kezem, és magávalhúzott a terem egyik elfüggönyözött sarka felé, amit eddig észre sem vettem.

Amikor már takarásban voltunk, láttam, hogy néhány mécses világítja meg a helyet és itt nem volt olyan sűrű a füst sem. Megfordult, és megfogta mindkét kezem. A vérem hatalmas lüktetéssel lódult meg az ereimben, és úgy éreztem, minden erő kifut a lábamból, amikor egy pillanatra megláttam a gondolatait. Elkezdett húzni maga felé, és ahogy lassan egyre közelebb került az arcunk egymáshoz, egy pilleszárny érintésnyi csókot lehelt az ajkaimra. Azt éreztem, hogy egy villám cikázott keresztül az egész testemen, és meg kellett kapaszkodnom a vállaiban, hogy össze ne zuhanjak. Ez volt az, amiről hónapok óta álmodoztam, ezért a valóságot csak nagyon nehezen tudtam felfogni. Ő szorosan átölelt, és csak tartott a karjaiban. Én pedig beborítottam mindkettőnket a boldogságommal.

Ott, a tornaterem sarkában, a cannabisos füstölők, a mécsesek és a sűrű technozene világában, végre hazaértem. Egy voltam Vele, egy volt a gondolat, egy volt a szerelem.

Erecske: A heppiend után

Ültem az ablaknál és teljes figyelemmel vizsgáltam a havas faágak mozgó árnyékát a kávézó fehér damasztterítőjén. Minden mást kizártam a tudatomból, mintha a többi asztalnál ülő vendég, a csendes léptekkel serénykedő pincér és az utcai járókelők az ablak túloldalán nem is léteztek volna.
Meggyötört elmém képtelen volt ennél több bejövő információt feldolgozni. Mintha lefutottam volna egy teljes maratont – mentálisan. Pedig nem kaptam felkészülési időt sem. Nem volt semmiféle előjel, semmi sejtetés vagy legalább valami baljóslatú zene, mint a filmekben.

Itt ültünk akkor is, amikor a boldogságtól elakadt lélegzettel suttogtam el az igent, és fülig szerelmesen csodáltam hol az ujjamon csillogó gyűrűt hol a világ legdrágább szempárját. Azt éreztem, hogy belekerültem egy tündérmesébe. Onnantól fogva nem jártam, hanem lebegtem, és tündérporral hintettem be mindent és mindenkit, akivel találkoztam. Aztán jött az esküvő, és annyira gyönyörűnek még sosem éreztem magam azelőtt. Mindenki engem nézett párás, örömtől sugárzó szemekkel, maga volt a megvalósult álom. A hétköznapok is ünnepek voltak. Még a nehézségeket és napi küzdelmeket is csodás kalandként éltem meg. Úgy éreztem, elképesztően szerencsés vagyok, hogy vele lehetek. Hatalmas, világraszóló terveink voltak… halványan elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, milyen irreálisak is voltak azok a tervek, de mi hittünk benne.

Hogyan is érhetett mindez egy csapásra véget, még mindig nem voltam képes felfogni. A megsemmisülés pillanata, amikor közölte velem, hogy én már nem vagyok neki elég, mást szeret… Ezek olyan pillanatok, amikor az ember kívülről látja magát, mintha nem is vele történne mindez, annyira biztos volt minden, ez nem lehet a valóság.

Lassan felemeltem a fejem és kinéztem az ablak előtt elsiető emberekre. Találgattam, hogy nekik vajon milyen lehet az életük, érte-e őket is ilyen fájdalom, vagy csak próbálják túlélni a szürke hétköznapokat. Milyen jó lenne most egynek lenni közülük és csak azon bosszankodni, hogy elment a busz az orrom előtt, vagy hogy arcátlanul felemelték a benzin árát. Szerettem volna beolvadni, és nem érezni ezt az ürességet.

Teljesen belemerültem az önsanyargató gondolataimba, amikor egy bögre mesés tejszínhabos forrócsoki került elém az asztalra. Már épp készültem mondani a pincérnek, hogy én nem is rendeltem, amikor láttam, hogy nem a pincér áll mellettem.
– Úgy láttam, erre van most szükséged. – Az első amit felfogtam, egy barátságos, acélkék szempár volt, és egy félmosoly, majd tisztult a kép és meglett a hozzátartozó sötét, göndör haj és vékony, cingár testalkat is. Szóval sikerült beazonosítani egy figyelemreméltó pasit.
– Leülhetek? – nézett rám kérdőn. Kellett néhány pillanat, hogy magamra találjak, de így is csak egy bólintásra futotta tőlem.
Erre leült velem szemben, és felém nyújtotta a kezét:
– Chris vagyok, szia! – végülis nem akartam bunkó lenni, főleg, hogy ajándékot is hozott, ezért egy pillanatra megfogtam a kezét.
– Krisz, mint Krisztián? – kérdeztem.
– Olyasmi, csak nem magyarul. Anyukám amerikai, ezért a keresztnevem angolos Christian lett Ch-val.
– Á, értem. Hát szia Chris! Én Eszter vagyok, magyarul. – nevetett. – És köszönöm a forrócsokit, tényleg jól jön.
Belekanalaztam a tejszínhab csodába és közben elgondolkodva néztem rá. Kifejezetten jó képű volt, de abban biztos voltam, hogy most a legkevésbé egy új kapcsolatba szeretnék belebonyolódni.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert láttam, hogy szomorú vagy, és szerettem volna valahogy segíteni. Nem kellene beleártanom magam mások dolgaiba, főleg a tiédbe, igaz? – sóhajtotta lemondóan.
– Ez így kicsit erős, de lényegében tényleg nem sokat tudsz tenni értem.
– Esetleg ha beszélgetünk kicsit…
– Hát jó. De figyelmeztetlek, hogy nem vagyok most túl jó beszélgetőpartner. – mosolyogva néztem rá, a pohár mögül.
– Nem gond, akkor csak én mesélek, és bármikor leállíthatsz, ha túl sok, vagy eleged van belőlem.
– Jól hangzik.
És a csoki is isteni volt. Mi bajom lehet? Úgy tűnik, teljesen kizökkentem az önsajnálat mocsarából, és meglepődve vettem észre, hogy kíváncsian várom, mi fog történni…

Mesélt. Arról, hogy dobol és van egy zenekara. Volt egy rakás vicces sztorija a zenész társairól, a szomszédról, aki nem bírta tovább hallgatni az ő gyakorlását és elköltözött, arról, hogy a macskája mindig az öltözőben szunyókálva várja meg a koncert végét, és egyébként napközben pincérként dolgozik… épp ebben a kávézóban. Ezen a ponton kikerekedett a szemem.
– Te munka közben ültél le velem trécselni?
– Dehogy! Ma szabadnapos vagyok, csak beugrottam a fizumért.
– És gyorsan el is verted az én csokimra…
– Annyira azért nem keresek rosszul – nevetett.
Nagyon kedves és vicces srác volt, jó volt vele beszélgetni, de hirtelen eszembe jutott, miért is ülök ott eredetileg, és ettől le is konyult a mosolyom.
– Mennem kell. Köszönök mindent! Tényleg!
– Nem tudom, milyen fájdalommal kell most megküzdened, és nem is akarom magam ráderőltetni, de ugye azért kapcsolatban maradhatunk? – reménykedő szemeinek nehéz volt nemet mondani.
– Oké. – sóhajtottam – Jelölj be a facebookon.
Ráfirkantottam a szalvétára a felhasználónevem. Utána gyorsan, mielőtt meggondolom magam és ott maradok egész nap, felpattantam, és felvettem a kabátom.
– Akkor szia!
– Szia!

Hátra sem fordultam, csak elindultam az üvegajtóhoz és kinyitottam. A kávéház kellemes melege után hirtelen vágott arcomba a hideg szél. A sálamat orromig húzva, zsebre dugott kezekkel, elszántan indultam el széllel szemben hazafelé.

Útközben mindenféle gondolatok kergették egymást a fejemben.
Nagyon furán éreztem magam, valahogy kicsit olyan volt, mintha megcsalnám a férjem. De ez hülyeség, hiszen elváltunk, ráadásul ő dobott… Aztán arra gondoltam, meddig kellene nekem gyászolnom ezt a kapcsolatot? Lehet, hogy elég lesz most már az egy év önsajnálat?

Észre sem vettem, hogy közben hazaértem. Automatikusan nyitottam ki a lépcsőház ajtaját, és nyomtam meg a liftben a gombot. Még amikor otthon beálltam a zuhany alá, akkor sem voltam teljesen magamnál.

Ez a nyolcadik emeleti másfél szobás lakás a sajátom volt. Ki volt adva, amíg… aztán amikor szakítottunk, meg kellett kérnem az albérlőt, hogy keressen másikat, mert nekem muszáj volt hazaköltöznöm. Nem örült. Én viszont annyira ki voltam borulva, hogy nem érdekeltek az albérlő érzései. Azért persze nem voltam nagyon bunkó, adtam neki 2 hónapot, hogy találjon másik lakást magának. Addig Anyáméknál húztam meg magam a régi gyerekszobámban. Emlékszem, két hétig szinte ki sem jöttem, csak feküdtem a sötétben és sírtam. A szüleim halálra aggódták magukat közben, mert enni sem voltam hajlandó. Le is fogytam erősen.

Most ez a lakás volt a menedékem. Zuhany után bekucorodtam a kanapéra egy vastag kötött takaróval, és bekapcsoltam a TV-t. Ahogy érdektelenül lépegettem a csatornák között, csipogott a telefonom, valaki üzenetet küldött. Mivel nem néztem oda elég gyorsan, pont lemaradtam arról, hogy ki küldte, ezért kénytelen voltam kinyújtózni a meleg takaróból és magamhoz venni a kisasztalról. A barátnőm volt az. “Hogy tetszett?” – kérdezte. “Mi?” – írtam vissza értetlenül. – “Hát a pasi!”
Baljós sejtésem támadt, és azonnal hívtam őt.
– Miről beszélsz, honnan tudsz te bármilyen pasiról?? – kérdeztem számonkérően.
– Bocs, de olyan régóta penészedtél már bánatodban, hogy lépnem kellett.
– Mit csináltál???
– Hát az úgy volt, hogy Nina említette, hogy van egy jóképű pasi a munkahelyén, aki szingli. De hiába nyomult rá, kiderült, hogy nem a szőkék a zsánere. Én meg tudtam, hogy abba a kávézóba szoktál mostanában járni, és arra gondoltam, hogy megkérem Ninát, szóljon a srácnak, hogy te ott vagy, és hátha…
– Te normális vagy?! – kiabáltam a telefonba.- Mégis mit gondoltál? Hogy szegény Esztinek majd kerítünk egy jó pasit, ne szomorkodjon annyit? Talán fizettél is neki?? – Teljesen kiakadtam. Nem vártam meg a válaszát, kinyomtam a telefont.
Tehát csak megrendezett volt az egész… Nagyon sajnáltam, mert azért jó lett volna, ha igaz.

Amikor visszahívott, újra és újra kinyomtam. Nem akartam hallani a magyarázkodását. Végül nem próbálkozott többször. Viszont jött egy üzenet:
“Nem fizettem, és nem is mondtam meg neki, hogy mi van veled. Csak annyit intéztem el, hogy vegyen észre, a többi rajta és rajtad áll. Ne haragudj! Nem kellett volna beleavatkoznom az életedbe. Nagyon sajnálom. Szeretlek.”
Nem tudtam rá sokáig haragudni. Tényleg szörnyű lehettem már a sok siránkozásommal. Néhány perc múlva küldtem neki egy ölelős smiley-t, és kikapcsoltam a telefont.

Közben találtam egy szirupos romantikus filmet a TV-ben, összegömbölyödtem a takaró alatt, és egy csomag zsepi társaságában belemerültem.

Valamikor elaludhattam film közben, mert amikor felébredtem, már valami más ment. Kikapcsoltam a készüléket, és elvonszoltam magam az ágyamig. Lefeküdtem és folytattam az alvást.

Másnap kissé nyomott hangulatban ébredtem, ami az utóbbi egy évben annyira nem is volt szokatlan. Csak amikor hozzájutottam az első korty kávéhoz mertem megnyitni a facebookot, és persze ahogy sejtettem, volt is egy ismerősnek jelölés. Megnéztem a profilját, családi állapota: egyedülálló. Eddig jó. A fotóin hol a zenekarral, hol a macskájával pózolt. Egyik képen két idősebb ember társaságában ült egy asztalnál, gondolom, a szülei. Volt egy kép a kávézóról is, barátnőnek semmi nyoma. Némi tétovázás után visszajelöltem, majd bezártam az ablakot, nehogy véletlenül rám írjon. Amúgy is dolgoznom kellett már.

Egy texasi reklámügynökséggel volt szerződésem. Mindenféle kreatívokat, grafikákat készítettem nekik otthonról, és elég jól fizettek. Délben tartottam egy kis szünetet, és újra felmerészkedtem a facebookra, de nem történt semmi rendkívüli. Kicsit nézegettem a profilképét, aztán folytattam a munkát. Határidőre kész kellett lennem az anyaggal, nem volt idő ábrándozni.

Este 6-kor újabb facebook ellenőrzés. Kitett egy posztot, miszerint másnap lesz egy koncertjük az A38-as hajón. Megnéztem a hajó weboldalán, hogy vannak-e még jegyek… voltak. Kíváncsi voltam milyen a zenéjük, ezért nagy merészen vettem egyet. Ha addig nem jelentkezik, majd ott jól megfigyelem, és talán össze is futunk koncert után. Tisztára izgatott lettem, mint egy tini. Na persze egyből eszembe jutott a nyomorom is, mint mindig, ha próbáltam kicsit jól érezni magam, de most fogtam és egyszerűen elhessegettem magamtól. Már tényleg elegem volt a folyamatos kínlódásból, élni akartam újra.

Besötétedett, mire odaértem, és felsétáltam a kivilágított hajó fedélzetére. Mutattam mobilon az online megvásárolt jegyem, és pillanatok alatt a koncertteremben találtam magam, ahol már legalább 200 fiatal ácsorgott a színpadhoz közel. A hely hátsó része még üres volt, de már láttam, hogy szinte teljességgel lehetetlen, hogy észrevegyen engem a színpadról, hacsak nem állok az első sorba. Tülekedni viszont nem akartam, így maradt a hátsó fertály. Izgultam, pedig egyáltalán nem volt biztos, hogy találkozunk. Végre megérkezett a zenekar is a színpadra és némi tanácskozás után a basszusgitáros, aki a zenekar énekese is volt, felkonferálta magukat. Én csak Christ figyeltem, bár nem volt egyszerű, mert a dobok fölött nem volt annyi világítás, mint elöl. Végül elindult a zene, és kellemesen meglepődtem. Kifejezetten kedveltem ezt az indie rock stílust és az énekesnek is jó hangja volt. Teljesen magával ragadott a zene és együtt mozogtam a többiekkel. Nagyon rég volt már, amikor utoljára megengedtem magamnak, hogy ennyire jól érezzem magam.

Kicsit sajnáltam, hogy vége lett. Nem is akaródzott elindulni, ott álldogáltam még, miközben engem kerülgetve mentek kifelé a jó hangulatban beszélgető, nevetgélő fiatalok. Ezzel valószínűleg ki is tűntem a tömegből, mert hatalmas mosollyal Chris közeledett egyenesen felém. Én is mosolyogtam. Igazán jól éreztem magam, jó döntés volt eljönni.
– Szia! De jó, hogy itt vagy! – köszöntött vidáman és spontán átölelt. Kicsit meglepődtem, de mielőtt tiltakozhattam volna, már vége is volt, és húzott magával a színpad felé.
– Gyere, bemutatom a macskám! – mondta nevetve.
– Te tényleg minden koncertedre elhozod magaddal? – kérdeztem csodálkozva.
– Naná! Ő az én menedzserem. – kacsintott, és már be is értünk az öltözőbe, ahol tényleg ott nyújtózkodott a fényképeken is látott, gyönyörű cirmos cica. Lusta mozdulatokkal közeledett Chrishez, aki felkapta és bemutatott minket egymásnak.
– Ő itt Maya. Maya, ő Eszter.
– Megsimogathatom? – kérdeztem. Óvatos voltam az ismeretlen macskákkal, mert tudtam, hogy nem szeretik, ha idegenek nyúlkálnak feléjük.
– Persze, nyugodtan. Maya nagyon barátságos mindenkivel. – mondta és odafordította felém, hogy jobban hozzáférjek.
Lassan először a mancsát simítottam meg, csak utána a fejét. De szemmel láthatóan tényleg nem volt ezzel gondja, mert beletörleszkedett a simogatásba, és elkezdett dorombolni.
– Kedvel téged. – mosolygott Chris.
– Igen, úgy fest. – mondtam. Kicsit zavarban voltam, hogy hogyan tovább, de ő lerakta a macskát, és hellyel kínált.
– Köszi, azt hiszem, lassan megyek haza. Holnap munka van.
– Oh, sajnálom. – nézett rám szomorúan. – Valamikor azért összefutunk? Most már neked kell mesélned magadról. Persze csak olyasmiket, amit az orromra akarsz kötni. – mosolygott.
– Lehet, majd megbeszéljük. Csodás volt a koncert, talán máskor is eljövök, ha tudok.
– Jóóóóó! Nagyon nagy szeretettel várunk!
– Hát akkor sziasztok! Szia Maya! – hátrafordultam… – Merre kell kimenni?
– Gyere, mutatom az utat – és elindult kifelé az ajtón.

Az életem elkezdett felkapaszkodni a gödörből. Hetente legalább egyszer találkoztunk, néha elmentem a koncertjükre is, és közben kitavaszodott. A beszélgetéseknél nem jutottunk tovább, de nem is bántam. Időre volt szükségem, hogy feloldódjak. A házasságomról is meséltem neki, hogy értse, miért voltam olyan búval bélelt. Elmondtam, hogy ezzel eddigi legnagyobb szerelmem veszítettem el, azt a személyt, akivel le akartam élni az életem. Meséltem a szakításról és arról a mélységes gyötrelemről, amiből közel egy évig nem tudtam kijönni. Nagyon megértő volt, végighallgatott és nem mondott semmit, csak fogta a kezem.

Egyik hétvégén rászántam magam, és összepakoltam mindent, ami a múltra emlékeztetett. Minden fényképet, kabalát, gyertyákat, még a ruhámat is, ami Gábor kedvence volt. Belezsuppoltam őket egy papírdobozba, leragasztottam cellux-szal és feltettem az előszoba gardrób legfelső polcára. Megkönnyebbültem, hogy végre ledobtam azt az ólomnehéz súlyt, amit úgy tűnt, már időtlen-idők óta cipeltem magammal.

Május volt és gyönyörű, napos idő volt azon a vasárnapon. Chris elvitt egy hajókázós Szentendrenézős kirándulásra. Sétáltunk a mesebeli utcákon, beszélgettünk, rengeteget nevettünk, teljesen felszabadultam. Délután beültünk egy olasz étterembe a Duna parton, és igazi nápolyi pizzát ettünk.

Hazafelé a hajón épp ment le a nap, és ott álltunk a korlátnál. A világ tökéletes volt. Egyszercsak maga felé fordított, és vágyakozva, kérdőn nézett rám. Úgy éreztem, hogy készen állok, ezért átkaroltam a nyakát, magam felé húztam, és szenvedélyes csókban forrtunk össze. Ebben a csókban benne volt minden korábban visszafogott elsöprő vágyakozás, és úgy éreztem, mintha egy hosszú, sivatagi kitikkadt vándorlás után végre elértem volna az édes vízben bővelkedő oázist. Amikor nem bírtuk már szusszal, két tenyerébe fogta a fejem és összeérintette a homlokunkat. Percekig álltunk így, csukott szemmel élvezve egymás közelségét, lényét.
– Köszönöm, hogy türelmes voltál. – a hangom csak alig hallható, rekedt suttogás volt.
– Nagyon megérte! – válaszolta és újra megcsókolt.
Ezután szorosan összeölelkezve vártuk, hogy kikössön a hajó. Hazakísért, és a kapuban egy könnyed csókkal elbúcsúzott.
– Menj be gyorsan, mielőtt meggondolom magam, és felmegyek hozzád! – mondta mosolyogva, és elindult a buszmegálló felé.

Én vigyorogtam, mint a tejbetök még akkor is, amikor otthon kinyitottam a hűtőt, hogy töltsek magamnak egy pohár narancslevet. Közben elővettem a telefonom, hogy megnézzem, milyen üzeneteket kaptam.

És akkor hirtelen feje tetejére állt az univerzum, és úgy éreztem, hogy kifut az erő a lábaimból, le kellett ülnöm.
Ez az sms érkezett:
“Hülye voltam! Soha nem lett volna szabad elküdenem téged. Bocsáss meg, mindent jóváteszek! – Gábor”

Olyan volt, mintha belekerültem volna egy nagyon gyors körhintába. Teljesen összezavarodtam, és percekig egyetlen értelmes gondolatom sem volt. Gépiesen főztem magamnak egy teát, és kiültem vele az erkélyre. A nyolcadik emeletnek van egy olyan jó tulajdonsága (legalábbis ennek volt), hogy hatalmas tér hever az ember lábai előtt. Néztem a város fényeit, a távoli lakótelepek pislogó ablakait, és fél óra ücsörgés után sikerült megnyugodnom, rendbeszedni kicsit a gondolataim.

Végülis életem szerelméről volt szó, akit elvesztettem, és most esély nyílt arra, hogy visszakapjam, és minden úgy legyen, mint régen. Ha ezt néhány hónappal korábban küldi, lehet, hogy gondolkodás nélkül belekapaszkodtam volna, mint fuldokló az odadobott mentőövbe. Most viszont már nem voltam fuldokló. Hosszú, keserves utat tettem meg addig, hogy feldolgozzam a feldolgozhatatlant, de közben megerősödtem. Fogtam a telefont és ezt a válaszüzenetet írtam bele:
“Én már megbocsátottam neked, ideje, hogy te is megbocsáss magadnak. De köztünk mindennek vége. Isten Veled!” – kicsit haboztam, mielőtt a küldésre nyomtam volna, de végül elküldtem.

Éreztem, hogy ez a helyes döntés. A múltat akkor is el kell engednem, ha netalán Chris-szel nem fordulnak komolyra a dolgok. Szabad voltam.

Hívtam a barátnőm és beszámoltam neki mindenről. Lebeszéltem arról, hogy azonnal odajöjjön, mert tudtam, hogy másnap korán kell kelnie. Örült a döntésemnek, és mesélte, hogy azt hallotta, Gábor kapott egy állásajánlatot Németországból, és valószínűleg kiköltözik. Annál jobb! – gondoltam. Neki is túl kell ezen lépnie, nem haragudtam rá egyáltalán. Azt kívántam, hogy tudjon új életet kezdeni, és találja meg azt, aki hozzá való.

Már az ágyban feküdtem, amikor kezembe vettem a telefont, és ezt írtam Chrisnek:
“Holnap itt alszol nálam?”
Azonnal válaszolt: “Biztos, hogy ezt akarod?”
Mosolyogva írtam vissza:
“IGEN, EZT AKAROM!”

 

Ha tetszett, oszd meg! 🙂
Napi bölcseletek a 42. szülinapomtól kezdve 42 napon keresztül.

Saját Youtube csatornám (saját zenéimmel)

Ezekkel keresem a pénzt:

Ér Adrienn